KépZene #05 Sándor Pál

A filmzenei beszélgetés létrejöttét az NFI támogatta.

SÁNDOR PÁL: Én meg is csináltam a Miss Arizona című filmben, mert voltam egy temetésen, és az özvegy, aki majd bele döglött abba, hogy máskor folytat-- másképp mondom, majd belehalt abba, hogy meghalt a férje. Teljesen ki volt. Volt egy fátyol az arca előtt, és fújt a szél, és teljesen morbid volt az, hogy miközben a férjét, az imádott férjét temették, őneki a legfontosabb az volt, hogy az arcáról ne fújja el a szél a-- Tehát ezt azért mesélem el, mert a zenével is így vagyok. Tehát hogy a zenének is kell azt a fajta sokszínűséget, ami egy, akár egy drámai vagy egy groteszk pillanatban van, az, az hordozza, vagy úgy szóljon. Nagyon bonyolult.
POLITZER PÉTER: Szeretettel köszöntöm a Képzena hallgatóit! Policzer Péter vagyok, és ma egy különleges beszélgetésre invitálom Önöket. Vendégem Sándor Pál Kossuth és Balázs Béla díjas rendező. 
Korszakalkotó filmek készítője, mint A régi idők focia, A ripacsok, A bohócfalon, a Miss Arizona vagy a Szerencsés Dániel, amiért 1983-ban a canni nemzetközi filmfesztiválon megkapta a Filmkritikusok Nemzetközi Díját. A műsorban szó lesz a rendszerváltás előtti filmgyártás kiemelkedő alakjairól, a filmek és a zene kapcsolatáról, alkotói folyamatokról, sőt arról is, hogy kinek a zsenialitása rejlik abban, hogy Garas Dezső és Kern András egy nadrágban énekelnek a Ripacsok című filmben.
Ez a beszélgetés különösen fontos volt számomra, mert Sándor Pál filmjeinek hatására lettem magam is filmkészítő. 
PP: Neked mi az első ilyen emléked vagy kapcsolatod a zenéhez vagy zenével?
SP: Nekem az első igazi kapcsolatom az, hogy ülök Rákospalotán egy sámlin a konyha közepén.
Van egy, egy vízcsap természetesen. A vízcsap fölött van egy, egy, egy, egy polc, azon van egy néprádió. Dróttal van, dróttal van leföldelve a rádió, és ott ülök, és Bécsből közvetítik Benjamin Nagy operaénekes koncertjét, és én ott ülök és leolvadok a sámliról. Tehát ez az első. És aztán nekem volt egy másfél évem Békéscsaba roson, ami egy zeneiskola volt, ahol zongorázni, hegedülni tanultam, és én voltam a legjobb triángulumos. [nevet]
Hülyéskedek. A zenekarban engem berakta a triángulum mellé. Boldog voltam, hallgattam őket és néha ráütöttem arra [nevet] erre a vas, vagy mit tudom én miből van ez.
PP: A zene mikor jelenik meg a filmeddel kapcsolatban benned, vagy veled?
SP: Hát ez azért mindig másképp. Minden, minden zeneszerzőnél másképp van. Egyébként, egyébként ugye, mikor elkészül a film, most arról beszélek, nem tudom, hogy más hogy csinálja. És akkor a zeneszerző bejön a vágószobába, és akkor a zeneszerzőnek én már bejelölöm, hogy szerintem ettől meddig kellene valamifajta zenei hangzásnak lenni, lenni ott. Tehát mik azok, mik azok a részek. És ő ezt megnézi. És akkor elmegy. És akkor egyedene, kettedene. És akkor jön és mutatja. Vagy ma már átküldi, mert van erre lehetőség. És akkor kezdődik egy kommunikáció az ügyben, hogy mi az, ami. Na most a zeneszerzőnek nyilván az ember odaadja, hogy olvassa el a forgatókönyvet, tehát ez egy alap dolog, és körülbelül elmondja. Hát amikor én filmet csinálok a forgatókönyv és a forgatás közben fogalmam sincs, hogy miket-- mi lesz majd pontosan. És akkor néha a zeneszerző kijön a forgatásra is, tehát egy kicsit. Többnyire úgy volt egyébként azokkal a zeneszerzőkkel, akikkel én dolgoztam, és azt hiszem, hogy valamifajta eligazítást, valamifajta fölérzékletességet kaptak.
És, és hát aztán, aztán, aztán ugye az ember fölveszi a zenét, fölvesszük a zenét, és akkor alárakjuk, és akkor megnézzük, hogy úgy milyen. De a lényege az, hogy, hogy ismerkedik a zenével a film, vagy a filmmel a zene.
PP: Lehet, hogy jobb, ha egy ilyen konkrét példára megyünk, mondjuk a régi idők focija.
SP: Hát a régi idők focijánál tulajdonképpen hogy mondjam, az előbb volt bennem készülve a zene, tehát hogy mi fajta, ugye? Hát ez, ez huszonnyégyben játszódó film. Gyorsítások, némafilmes imitáció, hogy vagy. Szóval csomó, csomó olyan dolog volt benne, és az egésznek a színészi játéka is minden.A zene, ööö, idí-, koridéző volt.
Tehát ott nem volt mese, ott jött a gépzongora hangzás és Zdenko...hát, egy csudát csinált.
A dolog az, és ez nem csak a zeneszerzőre vonatkozik. Föl kell a-az egész stábot, és ezen belül alapvetően a zeneszerzőt föl kell izgatni, meg kell vele szerettetni, meg kell vele me-- pontosabban imádatni az anyagot, hogy beleszeressen ő is abba, amihez majd zeneileg hozzányúl.
PP: Tehát akkor nem is igazából arra kéred, hogy csináljon egy ilyen és olyan zenét, hanem hogy ő maga alkosson valamit, vagy találjon ki hozzá.
SP: Öööhm, ez is fél-fél, mert az első filmemnél, A bolt a falonnál, ott például a Zdenkónak mondtam, hogy egy ilyen cirkuszi zenét csináljon. Tehát van, amikor. Van, amikor meg tudom fogalmazni. N-nagyon nehéz. Például a Szabadíts meg a gonosztalan! Képtelen lehetett megfogalmazni. Ott egy-- A Focinál is, meg a bolt a falon-nál is nagyon konkrétan tudtam mondani, de van, amikor, amikor nekünk csak össze kell érni az ízlésünknek, a gondolkodásmódunknak, és, és abból születik meg, amit nem tudok elmondani. Ez egy halálosan gyönyörű része ez is, mint minden pillanata számomra a filmcsinálásnak. De ez talán egy kicsit hogy mondjam neked, egy kicsit olyan izgalmasabb, mert merthogy majd mi hogy fog megszólalni a-, az a zongora például. Emlékszem, a Szabadíts meg a gonosztolnál fölmentem a Presserhez, akkor még a Dob utcában lakott, és mondom, hogy mutasd meg, a-, azért jövök, hogy mutasd meg. És elkezdtünk beszélgetni. Na most, akkoriban én órákat tudtam a Picivel dumálni, meg ő is velem, és aztán megérkezett a Dusán. Hármasban dumáltunk, aztán lementem, és az útra jöttem rá, hogy tulajdonképpen semmit nem mutatott meg. Szerintem nem is volt meg semmi. Vagy, vagy... Szóval nem volt meg sok, az biztos. És akkor bejött a stúdióba, odament a zongorához, azt mondja, hogy adjatok egy kottát. Van itt valami kotta? Akkor valami konkurrens zeneszerző kottája volt ott. Azt mondja: „Jaj, ez jó lesz, Ez ide pont jó." És berakta, berakta a húrok közé, és akkor csinált egy olyan zenei hangzást, ma már ezt hogy mondjam, ma már ezt gépen meg lehet csinálni. Hát akkor ugye még natúrabbolt ez az egész történet. És akkor megszólalt úgy a zongora, ahogy ő gondolta, és addigra már ki is talált valami dallamot, meg valami melódiát, meg valami effektet. Nézte a képet, beült, behívta a velészeket, szóval csinálta, csinálta az ő munkájának a hogy mondjam neked, az elvarázsoltságát, mert számomra ez akkor az volt.
PP: Igen, nagyon különleges annak a zenéje. Én azt hittem, hogy ez valamilyen elektronikus hangszeren készült.
SP: A kutyafülét!
Tényleg. [nevet] De ahogy megszólalnak azok a hangok.
Csak-- és hát akkor jött ugye, hát akkor már azért lehetett bizonyos módosításokat csinálni, tehát már megvoltak azok az eszközök. És akkor ő jött, föltolta, letolta, visszament, újból rájátszott valamit, még egy sáv, és akkor egyszer csak kialakult valami. Megmondom ilyenkor ámultam figyelemmel. Azért az egy csodálatos dolog, ahogy benne létrejön az, ami nekem kell. Kívülről, egy kicsit kívülről nézve milyen csodálatos dolog nézni, hogy ő alkot.
Ha a zeneszerző tudod, megérzi azt, hogy mi van a mi van a képen, akkor annyi mindent tud adni hozzám.
És ez és és és ez nagyon nagy élmény is. Tudod, ott ülni a vágószobában, ott-- mert régen nem úgy volt, mint most. Az például úgy volt, hogy a Tamás Zdenko volt a-a-a diplomafilmemtől kezdve még élt egészen addig a filmjeimnek a zeneszerzője, és volt egy fertartása. A fertartás az az volt, hogy én kora este fölmentem hozzá, rakott palacsintát kaptam, amit a felesége istenien tudott, beült a zongorája mellé. Baloldalt volt egy kis szekrény, abból kihúzott egy fiókot, azon volt a magnó, és akkor megmutatta nekem, hogy mi az, amit ő csinált. És akkor mondtam, hogy egy kicsit, ha lehetne Fellini-sebbre, rotásabbra [nevet] a dolgot. És akkor megmutatta, hogy az hogy kell.
PP: Említetted a Tamási Zdenkót, aki egy ilyen egészen különleges a magyar filmzene történetében, viszont nagyon keveset lehet róla tudni. Nem igazán meséltek még róla, vagybeszéltek az ő munkájáról. Te hogy találkoztál vele?
SP: Na látod, vannak dolgok, amik kiesnek. Fogalmam sincs. Az-- valamit kellett, hogy halljak tőle, tudod. Mert, mert az, hogy a már a diploma, a Nagyfülű című diplomafilmemnek is varázslatos zenét alkotott, csinált.
PP: Ő akkor már a rádióban dolgozott is.
SP: Rádióban dolgozott és mindenféle zenéket ő csinált, tehát rádiójátékok alá. Tehát tulajdonképpen ő, ha most meg kell fogalmaznom, akkor amikor én találkoztam vele, akkor ő elsősorban mester volt, tehát mindenféle melódiát tudott, ment a rádióban valami, valami rádiójáték, vagy mit tudom én micsoda, és ő az alá rakott. És ez tudod, mikor volt? 1964-ben, hatvanhárom, hatvannégy, hatvanöt, valahogy ezen a tájon.
Úgyhogy, úgyhogy akkor ő még azt hiszem filmhez nem írt zenét, de lehet, nem tudom, de így jó. Így pofás, hogy én ott a gazdagságvágyban nem. [nevet]
PP: Azt hiszem, egyébként a Hanibal tanár úrnak ő írt a zenét.
SP: Igen?
PP: És az ötvenhat.
SP: Akkor lehet. Látod, most látod, látod? Akkor most lehet, hogy, hogy én onnan már a Fábry filmből, vagy valami más filmből nyalta el ezt a dolgot.
PP: Az első filmed, A bohócfalon, az hatvanhétben…
SP: Hatvanhétben csináltuk, és hatvannyolcban jött ki. 
PP:  Hatvannyolcban jött ki. Hogy ehhez a történethez esetleg egy korabeli fiatalok által írt zene, tehát hogy például a Metróegyüttes vagy a, vagy az Illés, vagy valaki szólaljon meg? Tehát hogy.
SP: Nem. Az egyel sem jutott eszembe, hogy hogy hát a televízióban én dolgoztam az Illésékkel is, meg az LGT-vel is, tehát csináltam én róluk zenét, az ő dolgaikra képeket.
De nem, még soha nem jutott eszembe. A zene az mindig felemel. Tehát nem úgy egy eszköz, hogy ha ilyen korabeli filmet csinálok, akkor jöjjenek a korabeli slágerek. Ez engem soha el nem ért. A zenétől mindig azt vártam, hogy amúgy is egy kicsit mindig nehéz az embernek magáról beszélni, de most akkor is mondom, lebegősek a filmjeim. Tehát nem, egy kicsit a realitás fölött zajlanak azok a történetek, vagy ahol, mint a Szerencsés Dánielben, ott mondjuk a legvalószerűbbek a dolgok, de ott is föl-fölemelgettem egy kicsit a realitás fölé a dolgokat. Tehát nekem olyan zenék kellettek, vagy olyan zeneszerzők kellettek, akik, akik velem együtt emelik föl, tehát oda emelik a valóság fölé emelik egy kicsit. Tehát ezért tényleg, most ez olyan furcsa kérdés, hogy ez annyira furcsa kérdés, hogy soha eszembe nem jutott volna.
PP: Igen, de pont ez annyira jó ez a válasz, mert ettől szerintem érthető meg, hogy a filmeidnek a zenéje milyen funkciót tölt be, hogy hogy segíti a történetet.
SP: Szerencsés Dánielnek van egy, egy ilyen közép része, ami a szállodában játszódik, ahol pedig élő, élő zene van, tehát slágert, a korabeli slágereket játszanak. Játszik maga-
Mit viszünk az útra, kapitány uram? Hát persze, hát ott kellett ahhoz, hogy az emberek elmondhassák azt, hogy mit visznek el ebből az országból és tulajdonképpen ebből az országból el-elmenni szándékozó disszidensek, úgy hívták akkor között játszódik ez az utolsó, utolsó éjszaka. És hát persze akkor kellettek a beamter Bubiék, akik hát megint egy akkora zenész volt a beamter Bubi, hogy az csak noj.
PP: Számodra a hang például, tehát a filmnek a hangja, vagy a nyers hang, az mennyire tud zenei lenni. És itt most két példát szeretnék mondani, amire gondolok. Például a Régidők fociában, ahogy a mosodában ahogy a víz csupog meg csöpög, meg bluddyog, meg sistereg, annak is van egy zeneisége, vagy a Bohócfalunak a végén az a vihar, ami ott a szétszabdalja azt a, az álmot végül is.És, ööö, annak is érzek egy ilyen zeneiségét, hogy a hanggal mennyire foglalkozol ebből a szempontból.
SP: Nagyon nehéz ezeket megfogalmazni. Szóval, szóval, én amúgy is egy ösztönlény vagyok, ez inkább, ez inkább egy ilyen, egy ilyen bennem. Hát biztos. Én a Fábry Zoli-- Fábry Zoltánnak asszisztense voltam. Egy hatalmas filmrendezőről beszélünk. Ő például úgy jött ki a forgatásra, hogy minden le volt rajzolva, hogy hány méteres a sín, amin a fárckocsi van, mennyit kell annak menni, mikor jön egy közel, mikor. És megmondom őszintén, hogy halálba untam.
Mert, ha már nem volt hogy mondjam, ő minden tudott, tehát nem engedett be. Én például úgy vagyok a forgatáson, hogy figyelem a stábot is, hogy, hogy hátha van valami olyan, olyan dolog, amit én nem veszek észre, vagy hozzá tudom tenni. Tehát nekem ilyenkor ezer izémm, érzékelőm van egy forgatáson, hogy minden olyan dolgot be tudjak gyűjteni, ami nekem kell, mert ott azért van egy, egy, egy, egy fala ennek a dolognak. Nagyon pontosan. Én érzek. Az egész, egész hangi világa egy filmnek. Ööö, ööö, szerintem harminc százalékban minimálisan meghatározza tehát az, hogy az, hogy mit raksz egy jelenettel, mikor csinálsz csendet, az nagyon fontos. A csend.
Ööö, hogy mikor, hogy mikor gondolod azt, hogy, hogy éppen hogy valami megpendüljön. Szóval ezek, ezek és iszonyú jó meló, iszonyú jó meló megtalálni még, még oda, hogy csöpögjön az a vízcsap. [nevetés]
PP: A régi idők fociában már megszólal a Herkules fürdői emlék.
SP: [énekelve] Dán dán dán dán. Igen, megszólalt.
PP: Igen, és aztán ebből egy film. Filmednek címe is lett, amiben szinte végig ez a zene szól.
SP: Hát ez egy olyan, olyan pufér történet, hogy ez hogy volt. Én nem. Valamiért bennem ragadt ez. Vannak olyan dallamok, nem kell ennek a legmagasabb rendűeknek lenni, ami egyszerűen nem megy ki belőled és fölébredsz és nem, nem, nem, elkedd megint. És akkor elkezdesz fütyülni vagy dalolni.
És így én így voltam, csak nem hagyott békén. Na ez a dolog lényege. Volt egy dallam, amelyik engem nem hagyott békén, de természetesen nem ebből jött a Herkules fürdői emlék, hanem abból, hogy a Ragály azt mondta egy adott-- bejött a vágószobába, és azt mondta, hogy mi még nem csináltunk télben filmet. Még hóesésben nem volt film. Hát volt, tényleg. Az milyen szép! Egy hófehér izé, tele van, jó. Elkezdtem otthon gondolkodni, de volt egy történetem, amit, amit dokumentumfilmben fel is vettünk, hogy egy, egy pasit bújtattak egy, egy, egy ilyen női vetélőotthonban, ő úgy mondta. Tehát valami női szanatórium vagy kórházba. Női ruhában volt.
És akkor egyszer csak összeállt a dolog, hogy valakit üldöznek, ööö, egy, egy izé. Akkor jött a Herkules fürdőemlék, hogy hol bunkárjon. Egy női reuma szanatóriumban, ami ez a. És akkor a dolog így összeállt. Majdnem hihetetlen, hogy hogy is jöttek létre azok a filmek, de mindig, mindig az ösztöneim diktáltak. Ahogy József Attila írja, az ösztöneim vezéreltek mindig.
PP: De hogy bennem az is volt, hogy ennek valami sokkal misztikusabb története van, hogy ez a, ez a dal, vagy ez a, a keringő, ez ilyen félig meddig betiltott dal volt Magyarországon? 
SP: Igen? Ezt nem is tudtam. Mikor tiltották be?
PP: Hát valahogy-
SP: Biztos csak a Horthy rendszerben tiltották be, mert a Kádár-rendhogy vagy lehet, hogy Rákosi, Kádár-rendszer alatt.
PP:  És valamiért ez szerintem úgy maradt és csak valamikor egészen a nyolcvanas évek végén kezdték el újra, de ezek szerint ez egy teljesen fals story, mert akkor még nem volt a…
SP: Nem minden igaz…
PP: Volt a Karády Katalinnal egy találkozásod.
SP: Igen.
PP: Van, van ez a beszélgetés, ez megtalálható az interneten, vagy ez a videóanyag már fönt van az interneten, mint minden.
SP: Én még soha nem láttam egyben.
PP: Megmutattam.
SP: Meg ezt se láttam. Tudom, hogy életem nagy kudarcainak egyike.
PP: Hogy miért akartál vele találkozni?
SP: Nekem nagyon sokat jelentettek a Karády dalai, mert annyira úgy éreztem, érzem ma is, hogy korhű dalok. Tehát azt a világot, ami a harmincas évek végén, negyvenes évek elején, tehát a háború előtt és a háború alatti világot nekem, számomra ö-ö a Karády abszolút behozza, tehát abszolút. Ha én egy Karády dalt hallok, akkor én tudom, hogy milyen lehetett, amikor én még nagyon kicsi voltam. Szabadíts meg a gonosztalanál elhatároztam, hogy hogy a Karády dalt rakok a tánciskola alá.
Na most ez egy furcsa dolog volt. A Karády egy elfeledett szóval jól le volt takarva, mert ugye negyvennyolcban ő itt hagyta ezt az országot. Nem volt betiltva, de-de le volt jól le volt takarva. És jött a film, mert akkor a filmek még ilyen hatása volt, és elkezdődött Karády újra éledése. Egészen odáig, ha hiszed, ha nem, az terjedt el, hogy engem láttak karom fogva sétálni a Váci utcában Karády Katalinnal, de azt hittem, hogy nem jól hallok. És akkor én elhatároztam azt, hogy ha lehet, akkor én csinálok a Karádyról-val egy filmet. Tudtam, hogy ő nem jó, szóval nem elég jó színésznő, és a televízióban engedélyt kaptam arra, hogy ö ugye kint voltam Montréálban fesztiválon, hogy onnan átmehetek New Yorkba, és soha Karádyval, hogy a Karády, aki beleegyezett, ö elbújt a Karády. És még volt a repülő indulásig azt hiszem két nap még ott volt, valamit intézni kellett, és sétáltam föl alá és megláttam a Püski könyvesboltját és bementem és ott volt a Püski bácsi és akkor kérdezte, hogy mit kell sekíteni és elmondtam neki azt. „Ó, semmi baj, majd én elintézem." Két nap múlva egy virágcsokorral, egy üveg pezsgővel becsöngettünk Karády Katalinhoz, és egy varázslatos fél háromnegyed éjszakát töltöttünk együtt. Egy adott ponton, miután megivott egy vagy két üveg pezsgőt, ült a saját életnagyságú, teljes alakot teljes alakos festménye alatt, és Karády dalokat énekelt unisono. Varázslatos volt. Meglátta a kamerát másnap. Ő akkor rögtön egy film főszereplőjévé vált. Tehát nem a saját történetét mesélte. Szóval. És akkor én borzasztóan el voltam keseredve, sőt, én megbeszéltem vele a következőt ő repülni nem repül, fölül egy hajóra, mi felülünk vele, és végig jövünk egy hajón Európába, Amerikába. Tehát minden olyan varázslatos volt. Majdnem fiának fogadott.
Aztán másnap meglátta a kamerát, és rögtön finésztül lett. És nem Karády Katalin, egy normális ember.
PP:  Szerinted miért? Miből lehetett ennek az oka?
SP: Hát nem viccelek. Azt hitte, hogy mozizunk, és ha mozizunk, akkor az nem ő, hanem az a szerep, amelyiket ő eljátsszik.
PP:  Aha.
SP: Amikor először azt mondtam, közel akartam csinálni egy közelit róla, és elkezdett rám kiabálni, hogy a kamerát, legalább öt méterre tőlem, akkor egyszer csak világosság gyúlt a fejemben, és azt mondtam, hogy na most akkor jól ráfáztunk erre a dologra, ami átlázott kamerát kellett volna, vagy nem tudom mit. De mindenesetre nagy nagy élményhalmaz azért az egész. Szóval szóval azért azért ez nem akárki volt az az ember. Nincs mese.
PP:  Nekem az egyik gyerekkori kedvencem. Én azt hiszem, hogy ezen a filmen nőttem fel, most be kell vallanom, az a Ripacsok volt. Még ma is, újranezve is iszonyatosan lelkesítő és nagyon nagyon tetszik. És hogy ez egyébként azért is jutott így rögtön a Karády után eszembe, mert ugye a Karády filmekben voltak dalbetétek, és a Ripacsok című filmed az, amiben egy önálló dalbetét született.
SP: Nagyon egyszerű a dolog, vagy nagyon bonyolult.
Volt nekem egy életre szóló társam, egy forgatók, barátom, forgatókönyvíró társam, a Tóth Zsuzsa, és én egy adott ponton elkövettem egy olyan dolgot vele, amit nem kellett volna. Elárultam.
És akkor, de aztán visszafogadod, visszafogadott. Szóval kibékültünk. És akkor asszó arról beszéltünk, hogy van itt két zseniális színész a Garas meg a Kern, hogy valamit jó lenne az ő.
És akkor a Zsuzsa eleállt egy történettel, és tulajdonképpen ez az ő meg az én történetem. A mocskos kis áruló. Sándor Pál és az elárult, a nadrágból kitaszított ugye. És másnap akár kezdtem el forgatókönyvet, hozzá tartozik. Ez pedig ő. És a forgatókönyvben ez még két női imitátor volt, akik két női imitátorként föllépnek. Ez a zenéhez fontos egyébként. Akkor ugye szokás szerint ültünk a stabszobában a Garasd, Kernt sminkelték, parókázták, női ruhába öltöztem, mellüket kitömték és beléptek az ajtón.A Garason, sose felejtem el, egy vörös latex ruha volt, és az Elemérrel és a Zsuzsával meg a gyártásvezetővel egyszerre kezdtünk el vinnyogva röhögni, mert hát elképesztő volt a két látvány.
És akkor a Dezső elkezdett üvölteni, hogy elegem van belőled, Sándor Pál. Letépte magáról a ruhát, ott állt egy melltartóban, üvöltve engem. Te ezt velem nem fogod. Bla bla bla bla. Ment az őrült üvöltözés. Ja, ő üvölt, akkor én is, és azt üvöltöttem neki, akkor találj ki te valamit! Ezt mi találtuk ki. Csend lett, s a Dezső azt mondta, mi lenne, ha ketten egy nadrágban?
Na most hát innen jön a zene.
Az, hogy az egyedül nem megy, azon a következők viaskodnak, hogy ki találta ki. Presser, a Kern, a Dusán meg én. Mindenki tudja, hogy ő találta ki. Én tudom, hogy én találtam ki. Zárójel: a Dusán találta ki egyébként.
És és hát akkor ebből megszületett a dal.
PP: Tehát mindenképpen lett volna egy dal.
SP: Mindenképpen lett volna, de hát-Az még nem volt meg.
Biztos, hogy a két női imitátornak nem, nem azt a dalt meg nem azt a szöveget kellett volna. És ott az egyedül nem megy, az pontosan abból jön és a Dezsőnek amúgy is egy életre állás vagyok. Ha ő ezt nem találja ki, akkor egyedül nem megy. Nincs, mert abban nem lehetett. Ahhoz kellett a nadrág, amiben együtt énekelnek. Egyedül nem megy.
Valamit el akarok mondani ez a Szabadíts meg a gonosztól zenéje. Ezt a Selmeczy Gyuri csinálta.
PP: A Szabadíts meg azt a Presser-
SP: Vagy a Szerencsés Dániel.
PP:  Igen.
SP: Ezt a Selmeczy Gyuri, ő, ugye a Selmeczy Gyuri az egy kiképzett zeneszerző, filmzeneszerző volt már akkor, többek között a Gothárok, Gothárnak csinált fantasztikus zenéket. Én őt fölkértem és meg is csinálta a zenét. És akkor ugye egyezzenét aláraktuk, kettőt benét, aláraktuk, és iszonyatosan nem működött. És akkor én elkezdtem játszani a zenével. A hármas zenét a négyes helyre tettem, a kettes zenét a hatos helyre, és egyszer csak számomra ma teljesen rendben van. Nagyon szeretem a Szerencsés Dániel zenéjét.
PP:  Nekem nagyon megmaradt az első snittje annak a filmnek, ahogy egy nagyon hosszan jön a kamera, amíg meg nem látjuk-
SP: Hát tudod mi? Én 1956-ban, valamikor november valahányadikán vége fele Margitsédtől, ahol a környéken laktunk, akkor az ülőjöttről elmentem és végignéztem, hogy mi történt ebben a városban, és láttam egy zongorát, de az a fotó is megvan valahol. Teljesen lenn volt a ház, ki volt löve és a harmadik emeleten egy szög, egy faldarab kinált és azon állt egy zongora. Tehát ez egy ilyen kifejezetten egy megélt élménypillanatból jön az első snitt.
PP: És egy darab hang szól alatta.
SP: Igen, igen.
PP: Zongora. Ilyen leütések szólnak.
SP: Igen-igen. Milyen jó füled van neked!
PP: Köszönöm.
Te tanultál zenét?
PP: Öhm hát nekem tragikus-- zongorázni tanultam the általános iskola elején is, de a szolféžt azt nagyon gyűlöltem, tehát az már eleve valahogy-
SP: Mi mi dó lá dó dó ré dó tilá.
PP: Igen, de ugye nem volt. A tanár nem volt. És aztán az apukám azt mondta, hogy azért kell zongorát tanulni, hogy mert hogyha majd felnőtt leszek és nincs munkám, akkor majd tudok tanítani zongorázni. És ez olyan szinten lerombolta mindenféle zenei... [nevet] kapcsolatomat, hogy így kábé most kezdek ebből így valahogy magamhoz térni.
SP: Lehet, hogy újra elkezdek, vagyis lehet, most gondolkoztam.
Apukád jól fölmért téged akkor.
Én apukám is engem.
PP: Én két filmedről szeretnék nagyon kérdezni zeneileg. Az egyik a Miss Arizona. Egy olasz zeneszerzővel dolgoztál együtt ebben.
SP: Trovajolival.
PP: Hogy ő, ha jól tudom, nagyon foglalkoztatott olasz mester volt. De Sicával is dolgozott, ha minden igaz. Őt hogy találtad, vagy hogy kerültél vele kapcsolatba?
SP: Volt két olasz producer, akik különböző neveket és zenéket kaptam tőlük. Volt olyan, akiről a Trovaioliról hallottam, de volt olyan is, akiről nem. És úgy döntöttem, hogy ahhoz a világhoz, amit én itt akarok csinálni, akkor a Trovaioli az jó.
PP: És nem merült fel, hogy magyar zeneszerző vagy mindenképpen olasz?
SP: Nem, mer- azért nem merült fel, mert az apportjukban benne volt.
Tehát nekik kellett hozni a színészek közül a Marcello Mastroiannit, a Sigulát meg mit tudom nem, néhány színészt.
És nekünk pedig kellett biztosítani a forgatás ide vonatkozó részét. Tehát ez egy ilyen, ez egy ilyen koprodukciós megállapodás része. Egyébként nem, meg kell, hogy mondjam neked, nem ütött meg a dolog, hogy meghallgattam, leültem vele, elkezdett nekem különböző dolgokat játszani. Olvastam már a forgatókönyvet, hogy valami ilyesmit kéne majd az Arizonában énekelni a, a Sigulának, vagy ahogy is. És egyfolytában ott találtam magam vele kapcsolatban, hogy megértettük egymást is és egyfele gondolkodunk. Hát nem volt az az otthonias érzésem, mint ami itthon volt. Há mér lett volna? Habár nem lett volna rossz, ha én olasz vagyok inkább igen, de ez most nem érdekes. És, és én azt gondolom, hogy most sok sok év után jobb lett a véleményem, mint volt. És kifejezetten kifejezetten a most a Trovaioli zenék visszajönnek ez- de valami. Ez olyan érdekes, hogy hogy lehet, hogy lehet, hogy én ezt... Vannak dolgok, amiket az ember jól csinál, vannak, amiket meg nem.
Úgy látszik, hogy az, hogy én egy zeneszerzőt hogy avatok bele, hogy hozom bele abba a világba, amiről én filmet szeretnék csinálni.
Öhm ez úgy látszik, hogy hogy most, hogy ez működik.
De mondok, amiről amiről nem kérdeztél, az sajnos egy el-, de lehet, hogy igazuk van egy elnyomott memről a Csak egy moziról. Ott pedig a Yanderoi-al
PP: A Noé.
SP: Mit mondtam?
PP: Csak egy mozit mondtad. Az a Noé. 
SP: Azt akartam.
Noé bárkájába- És és és tulajdonképpen ő nem akart, tehát egy ilyen öreg ízlével ő akkor egy ilyen nagy fárnyalom. És megkerestem, furcsa hangvásokat képzeltem ott el, és én szerettem, amit ő csinál. Meghallgattam még az Állatfüttyeit is, a Madárfüttyét is meghallgattam, és, és akkor leültem vele beszélni, és húzódott. És azt mondtam neki, hogy erő egy olyan film, hogy segget mutatunk a halálnak. Később lenyilatkozta, hogy ez, ezért-- tehát nem tudod, hogy mikor szólal ez el magad, jól vagy rosszul. De nagyon jó volt vele dolgozni is.
Ja, a filmzenéről kérdezel most tőlem, nekem erről kell valamilyen szinten számot adnom. Azt tudom neked mondani, és nem összegzésképen, hogy én számomra mindig nagyon fontos volt a zene, mindig sok minden olyan dolog volt, van és remélem lesz, mert még akarok filmet csinálni. Nem szeretnék, akarok. Az embernek az egész élet, vagy nekem az egész életemet a Sámlitól kezdve.Én Beniamino G. Sose felejtem el ezt a nevet. Egy olasz tenor volt, egyébként világhírű volt amúgy. Azóta azóta ülök a sámlin és el-elámulok a zenéken és és és boldog vagyok, hogy ebből olyanokat be tudok gyűjteni a filmjeimbe, amelyek segítik azt, hogy én hogy beszélek veletek.
PP: Köszönöm Sándor Pálnak a beszélgetést. Az említett filmeket a Film Jó streaming oldalon kiváló minőségben érhetik el. Nemsokára felkerül a teljes beszélgetés Sándor Pállal a podcast csatornákra is. A Kép-Zene jövő heti vendége Weyer Balázs lesz.
Az adást Weininger Gabriella szerkesztette, producere Karle Gábor volt. Én Policzer Péter vagyok. Köszönöm, hogy meghallgattak minket. Viszonthallásra!