KépZene #07 Till Attila

A filmzenei beszélgetés létrejöttét az NFI támogatta.

Till Attila: Nálam valahogy mindig kettő fajta filmzene jelenik meg. Egy az önmagukban is működő popzenék vagy rock and roll zenék, vagy szóval kész dalok és ugyanakkor meg a filmzene, ami hangulatot teremt a borzongástól a jó hangulatig. 

Tehát ami egy ilyen fokozás, egy ilyen valójában nagyon a képet akarja szolgálni. Hát, amit tud a kung fu filmben a fák összecsattintása. Tehát ez ez. Ja, és akkor tulajdonképpen van három fajta és van a klasszik filmzene. Én nagyon nagyon vágynék. Nem tudom, hogy sikerült e valaha az én filmemnél olyan filmzenét csinálni, ami felismerhetően valamelyik filmnek a filmzenéje. Azt hiszem, nem. [nevet] De én erre vágynék, de szerintem ez egy nagyon nagyon nehéz műfaj. 

Politzer Péter: Szeretettel köszöntöm a hallgatókat a Képzene mai adásában és vendégemet, Tilla Attila rendezőt, akivel a kedvenc filmzenéiről, zeneszerzőkkel való közös munkáiról, valamint a zene és a film kapcsolatáról fogunk beszélgetni. 

Tilla Attila a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán végzett. A nevéhez fűződik a Vákuum TV nevű médiaperformansz, melyet Kis Tamás Lászlóval forgattak a Tilos az Á-ban. Tilla ma a TV2 show műsorainak házigazdája, illetve a Propaganda műsorvezetője. 2008-ban mutatták be első nagyjátékfilmjét Pánik címmel, melyet 2016-ban a Tiszta szívvel, 2024-ben pedig az És mi van Tomival? című nagyjátékfilmek követték. 

PP: Neked mi az első zenei élményed gyerekkorodból? Vissza tudsz emlékezni valamire? 

TA: Hát, erre nem annyira. Hú, ez milyen nehéz kérdés! 

Egészen pici koromból képek vannak meg. Szerintem képeket sokkal inkább megjegyzünk, sokkal jelentéktelenebb képeket is, hogy állunk valami köralakú hajóban, amit a mai napig nem tudok, hogy az egy lift vagy egy hajó, ami Budafokról átvisz Csepelre, hogy van egy nagy ezüst teherautó, költözünk. Nem tudom miért ezüst, olyan mint egy amerikai, de voltak ilyenek régen is. Zárt, hogy ülök, ülhetek a kis biciklimen stb. Tehát nem a nem, nem a zenék. 

Azt tudom, hogy a szüleim hallgattak. Volt egy ilyen rock and roll indíttatásuk, tehát volt Bill Haley, Elvis Presley, Chuck Berry, voltak magyarok, Máté Péter, Cserháti Zsuzsa. Ezek bakelitek. Ezeket ők hallgatták. Volt Korda György, hallgatták azt is. Voltak Hofi Géza lemezek, Hofi Gézát hallgattak gyerekkoromban, ő is énekelt is, tudod. Aztán a legkorai ilyen nagyon gyerekkori emlékek szerintem a mesék zenéi maradnak meg. Vízipók, csodapók, Dr. Bubo-. Beszél majd az utókor. Kiről? Ohoho, Dr. Buboról. Azt meg is tanultam, külön a szöveget. Megvan a kép hozzá, ahogy az előszobába fel alá mászkálok, néha ugrabugrálok és gyakorlom és megtanulom az egészet. Akkor ugyanúgy el tudom énekelni. Itt van Magilla gorilla, a csodalény csinos, elegáns, sír, olvas, beszél, kész főnyeremény. Mibe kerül az a gorilla a kirakatba? tíz dollár? Öt centünk van, de majd elkusszunk, mert nincs addig se éjjelünk, se nappalunk, amíg nem lesz Magilla Gorilla a miénk. Szóval ilyenek vannak meg. Tehát szerintem a mesék. Süsü a sárkány. Én vagyok a híres Egyfejű. Hát ez szerintem korosztályos, ez mind-mind. Ezek ömlöttek a tévéből, tehát ezek vannak meg zenében. 

És aztán kamaszkorban meg már nagyon bejön nálam a rock punk. Aztán basszusgitározni tanultam, és akkor nagyon erős. Akkor a basszusgitár tanárom azt mondta, hogy nem biztos, hogy Sex Pistols meg Foreskin, meg nem tudom, meg meg az Exploited, meg a Deep Purple, hanem kicsit menjünk át egy másik világba, és akkor átrángatott a Weather Report, Jaco Pastorius. A hetvenes évek, a hetvenes években óriás basszusgitárosok voltak, hát Stanley Clarke, stb. És akkor ezt kellett tanulnom. Ezt úgy mondod, hogy ez nem volt annyira kedvedre. De nagyon kedvemre volt, de nem értem el vele semmit. Aztán én végül is én mégiscsak rock and roll gitáros maradtam. Utána sokat zenéltem, több sok zenekarban, de mindig ilyen C kategóriás voltam. 

PP: Van valami ismert név ezek között? 

TA: Nincsen. Kisképzőben rengeteg zenekar volt, és akkor ott egyszerre több zenekarban is mindenfélét. 

PP: Aha, igen formációk voltak. 

TA: Igen. 

PP: Az első játékfilmed a Pánik volt, és ott Tövisházi Ambrussal dolgoztatok. Őt honnan ismerted meg? 

TA: Vagy forgattunk valami propagandát, ami már akkor is volt, vagy pedig Amorf Ördögök. Hallgattam Amorf Ördögöket, és tetszett a világa. 

TA: Ambrus mindig is nagyon jól értett és jó érzékkel nyúlt valahogy ezekhez a szintis, modern, ilyen kicsit ilyen műanyag dolgokhoz, de valahogy nagyon egyedivé tudta tenni. És nagyon vidám. Szerintem Tövisházi Ambrusnak nagyon jó a humorérzéke, nagyon intelligens, rendkívül érzékeny, és valahogy ez állt össze a fejemben. És egyébként egy csomó minden van, amit neki köszönhetek a zenén kívül is. Például a mai napig hallgatok Sixto Rodriguezt. Megvan az a szerző? Keress rá. Csodálatos! Egy ilyen ázsiai származású amerikai, ilyen sose futott be figura. Aztán ausztrál rajongók valahogy húsz évvel később befuttatták. Egy lemeze volt a hetvenes években. Nagyon érdemes mindenkinek, Sixto Rodriguez, nagyon komoly szerző. Kezdjük el a Sugar Mannel. 

TA: Akkor el is gondolkodtunk, hogy mennyire jó ez a csávó, hogy lehetne a zenéjét használni? De aztán hamar rájöttünk ez egy óriási csapda, hogy ne használj amerikai vagy angol vagy ilyen zenéket, mert mindig olyan erő, olyan komoly jogdíjak vannak, tehát hogy egyet talán lehet, de nagyon nehéz elkérni. Macera és nagyon drága. Úgyhogy ez is számít a filmzenénél, hogy minél ismertebb egy dal, annál drágább. És jó sokan belefutottak már szerintem a magyar film kapcsán ilyen csapdába, hogy aztán nem volt pénzük kifizetni, vagy az az egy dal lett megvéve, és aztán többire nem futotta, igen. 

PP: És az még megvan, hogy a Pániknak mi volt a zene elképzelése a részedről, vagy milyen instrukciókat adtál az Ambrusnak? 

TA: Sajnos már nincs meg. Az 2007-ben forgott, annak az Ambrussal is 2007 környékén beszélgethettünk. Az már 17 év, az kemény. Tehát ahhoz képest, hogy én emberekre és arcokra sem emlékszem, egy távoli rokont is be kell mutatni. 

PP: Hogy a saját filmed. 

TA: Így nem jelent semmit, de meghaladja az ember, túlmegy, tudod, vagy nem tudom. 

PP: Mikor láttad utoljára pánikot? 

TA: Nagyon rég, nagyon rég. Nem tudom. Ilyenkor meg kéne nézni, de biztos biztos jajgatnék bizonyos pontokon, hogy jajjjj, nagyon. Emlékeim szerint később mikor láttam, akkor elkönyveltem egy ilyen egy ilyen crazy őrült, őrült mexikói vígjáték, kicsit ilyen spanyolos, tehát van benne egy olyan szabadság, hogy így. Tehát nem ez a magyar kicsit ez a leszedáltság. Amit szoktak mondani a magyarok, hogy jó, jó, de azért a magyaroknak ez ilyen aranyszabály. Bele lett tetoválva a filmesek agyába, hogy a kevesebb több. Énnekem ez nincs, tehát általában én, mint minden másban, sok mindenben tudok sok lenni, és a pánik az sok. 

PP: Az nem kevés. 

TA: De nem baj, mert bizonyos helyeken szerintem ez nagyon jó, máshol meg nem annyira. 

PP: A zenéje is. Úgy éreztem, hogy ilyen szépen összeépül, és ebbe is vannak írt zenék és érezhetően vannak benne dalok. 

TA: Igen, de azért dalokat ott írt az Ambrus. Az Ambrus könnyen ír dalt, mert azért ő elsősorban dalszerző. Most visszagondolok, az, hogy ő mindig ezeket a modernebb hangzásokat,  én kértem is tőle, de azt is, hogy legyen rock and roll alapja, tehát ez a 4/4 valami, mint a rock and roll. Alatt azt értem, hogy van valami húzása, hogy valami gitár vagy valami riff, valami húros hangszerek által előadott cool dolog legyen benne. Az szerintem szerintem ott van. Tehát, hogy próbálkoztunk ezzel. Az engem már nem érdekel, hogy az Ambrus is, hogy milyen, hogy ő hogy játszotta fel, hogy neki vannak ilyen speciális hangszerei, tehát nem biztos, hogy egy Fender Stratocaster -rel állt ennek neki, hanem egy kicsi gitárral, amin lehet, hogy csak három hur volt, de az már jó. Hogyha eléri azt. 

Hát annak már más. Másképp nyúlsz hozzá, mint a zongorához. 

PP: Az egyik fő jelenete a filmnek, ott egy Paso szám megy. Arra emlékszel? 

TA: Abban a több ilyen van Paso, meg van, ami akkor még egyáltalán nem volt olyan ismert. Van benne például Mystery Gang, rockabilly, színtiszta rockabilly. A Péterék. Jaj, hirtelen akartam mondani. Egry Péter Hű. 

PP: Tehát azok nem írt zenék voltak, hanem azokat gondolom találtátok vagy kerestetek. 

TA: Azokat én hallgattam tehát, hogy általában ezek olyan, normál dalok bekerülnek a filmekbe nálunk, akkor azokat általában én hallgatom. 

PP: Vágás vágás során? 

TA: A Tiszta szívvelben is van, pl.abban Ripoff Raskolnikov. Azokat én keresem, tehát azokat tudatosan hallgatom. Most már nagyon segít a különböző ilyen zenehallgató. Tehát a Spotify-tól elkezdve mindentől, hogy ők random feldobnak dolgokat, azzal például nagyon jól lehet szórakozni, hogy fogsz egy számot, amit te szeretsz, és annak azt utána ő generál rá hasonlókat, és általad teljesen ismeretlen, de nagyszerű dolgokra akadhatsz. Tehát csomó mindenre már így akadtam rá, akár a YouTube-on keresztül régen.

PP: Van egy kisfilmed, ami nem is tudom, kisfilmnek készült? A Csicska. Az olyan fura, mert már előtte volt egy játékfilmed, és akkor egyszer csak- 

TA: De az a baj, hogy akkor se volt, akkor se volt Filmintézet, meg Filmalap, meg semmi. Az MMK megszűnt. 

PP: Ja, aha! 

TA: És filmezni akartunk, és azt kisfilmre írtam meg, mint egy novellát. Sose csináltam kisfilmet, és ehhez volt kedvem egy kisfilmet megcsinálni, és nem volt semmifajta költségvetése annak se, hanem azt össze kellett dobni. Tulajdonképpen a producerek finanszírodtak, meg én. Fesztivál szempontból a Csicska volt a legsikeresebb filmünk, és az ugye az ment Cannes-ba, a Director's Fortunee-ba. És az az igazság, hogy ha az nagyjátékfilm lett volna, lehet, hogy akkor is ment volna, és azért számított volna sajnos. Utána elgondolkodtam ezen, hogy azonnal leforgatni belőle egy nagyjátékfilmet és visszamenni, de valahogy ez nekem nem tetszett. Szóval mégis úgy gondoltam, hogy jaj, ne hagyjuk már ezt, hogy most akkor működik, de kár, mert mert végülis a Csicska az azért volt jó nekem, mint kisjátékfilm, hogy rájöjjek, hogy engem nem érdekelnek a kisjátékfilmek, mert rövidek és kicsik. [nevet] 

PP: A Csicska abból a szempontból különleges, hogy nincs benne zene. 

TA: A végén van egy zene, Lantos Iván. 

PP: Igen. 

TA: Lantos Iván, őt Franciaországban ismertem meg a kilencvenes évek elején, amikor még ott élt. Ugye ő Kolinda és az ilyen nagy, meg több formációban is volt a hetvenes években, tehát ezek a magyar népzenéből kiinduló világzenei formációk. Szerintem akkor még nem hívták világ, nem volt world music. Amikor kiköltöztek Franciaországba, meg elmentek ide-oda a világba. Szerintem akkor lettek ők ilyen world musicians-ök, de ott egy erős népzenei alap van, és az Iván azon a környéken lakott. Ráadásul azért találtuk meg azt a helyszínt, azt a tanyát, ahol játszódik a film. Bugac mellett, mert az Iván is ott volt, és én fölhívtam őt, és valahogy elmentünk hozzá, hogy amúgy is ez egy alföldi tanyavilág, és akkor ő is segített, hogy én tudtam, hogy egy tanyán lakik, hogy mutogatott tanyákat. És ha már így volt, és a Túróczy Szabival, a film főszereplőjével jártuk be. Hát ez megint ilyen nulla forintos film, tehát hogy a helyszínelő sofőr és  a főszereplő, tehát [nevet] a Szabi. És akkor segített az Iván nekünk. Tanyákat mutogatott meg és aztán eszembe jutott, hogy az Iván, hát itt van, neki  óriási zenéi vannak és amúgy is ír zenéket, és  a végén egy zenét szerettünk volna, és azt ő írta. Ez egy végefőcímzene. 

PP:  Miért nincs a filmben korábban zene? És ha ott nincs, itt miért van? 

TA: Nem éreztem szükségét, mert egy zene van benne. A másik főszereplő tehát, aki magát a Csicskát játsza, ő csinál egy ilyen beatboxot, és az úgy elégnek tűnt. Elég tömény és elég szikár szerintem a Csicska és nem tudom mit tett volna hozzá a zene. A zenéknél mindig- én sokszor szeretem, ha kevesebb zene van, de a zenéknél szerintem van egy olyan óriási probléma, hogy a zenék tényleg fel tudnak hígítani egy filmet fölöslegesen. Ezért nagyon óvatosnak kell lenni. Vagy a másik meg, hogy szerintem egy film kiadja, hogy kell e zene vagy sem, és nekem nem kellett zene ahhoz. Feszesek a képek, állóképek vannak ott, nem mozog sokat a kamera. A feszes képek, ahogy egymásra vannak vágva, annak van egy ilyen feszültsége, egy ilyen feszítettsége, és ahhoz nem kell annyi zene. Tehát a japánok, akik sokat használják ezeket az állóképeket, ők se szokták szétzenélni a filmjeiket. 

PP: És akkor, hogy ha ott nincs a film alatt végig, a történetet nem segíti vagy nem ellenpontozza a zene, akkor miért gondol- érezted azt, hogy a végére mégis szükség van egy dallamra? 

TA: Mert azt éreztem, hogy a végén az kiürül, hogy nagyon üres, hogy ahogy kihúzzunk. Az olyan, mint egy lezárás. Sőt, ott a zene, az ad egy filmes hangulatot az egésznek, hogy hát azért ez mégiscsak egy film. Mert egyébként meg ha ott se lenne, akkor fönnmaradna egy nagyon nagyon erős feszültség, és ezért a Csicska az egy elég drámai film. Akkor elkezdene át-, lehet, hogy túlzottan átesne a dolog egy dokumentumfilm hangulatba, ami semmi esetre se volt szándék. Az egy filmes gesztus. 

PP: Igen. 

TA: Tehát attól van egy, van egy film, mint egy ilyen lezárás. 

PP: Ugye nehéz, mert odáig meg pont azt próbálod elmondani, hogy ez nem film, ez a valóság, mert ez megtörténik. 

TA: Hát nem- Az csak realista, de azért film akar lenni. Ugye nagyon nagyon, tehát az, hogy mitől lesz valami-Hogy egy filmen belül már annyira dokumentarista, hogy felülkerekedik a valóságérzet a szerzői szándékon? Ez egy jó kérdés. De a Csicskában annyira megkomponált képek vannak, hogy elvileg nem kéne a túlzott realizmus miatt se kéne, hogy fölülkerekedjen ez a dokumentarista jelleg, mert nagyon szerkesztett közben. Tehát, hogy tehát minden képen látod, hogy valakik ezt csinálták. De hát ez mondom, ez már nagyon, ez már befog. Tudod, minden ember más filmet néz, tehát tényleg zseniális, hogy beül száz ember egy moziba és az száz film, tehát hogy az, hogy ott milyen arányok vannak. Egyébként meg 

sok minden nagyon klasszikus a Csicskában, akár ez az állókép is. Én egyébként azt nagyon szerettem mindig, amit a régi filmek tudtak, hogy van mondjuk egy dráma, akár A ház a sziklák alatt, Makk Károly vagy japán filmek, Kurosawa vagy bármi, hogy van akár egy végetájkép, tehát vagy a helyszínt exponálják, vagy egy tárgyat, amivel a gyilkosság történt, vagy valami egyéb tárgyat vagy eszközt, ami meghatározta, szervesen meghatározta az egész történetet, és arra ráfókuszál a kamera, és egy drámai véggel nekem ez mindig nagyon tetszett. Adnak egy zenét. Tőtőtőtő kedves néző, ez egy ilyen szomorú történet volt, és most látod, ez a kalapács okozta mindenki vesztét. Vége és kijön, hogy The End. Tehát, hogy az, de így van az Országúton a Fellinivel, hogy kaparászik ott a homokban az Anthony Quinn és vége. Tehát hogy megmutatja, hogy ez az ember összeomlott, mert hibákat követett el, és nem tudott annyira szeretni, mint kellett volna. Tanulj belőle, néző! Én azt is imádtam, hogy régen így kiírták, hogy vége, hogy vége, vége. De aztán nyilván ezek a keretek terhesek lettek a filmesek számára. Tudod, minden úgy van a művészetben, hogy bizonyos formákat túlhasználnak, és akkor kiüresednek, és más formákra vágynak az alkotók. Hát ezek a formák kiüresedtek. 

TA: Van e valami olyan magyar filmemléked vagy élményed, aminek emlékszel a zenéjére, vagy megfogott a zenéje? 

TA: Ó, hát biztos nagyon! És most hirtelen Tarr Béla jutott eszembe. A Víg Mihály zenék. Víg Miska szerintem egy rendkívül érzékeny zeneszerző. Tehát a Valluska zenéjét a Werckmeister harmóniák, az hirtelen ez jutott eszembe. Érdekes módon sokszor az jut eszembe zenéről magyar film kapcsán, ami nem írott zene. Eszkimóasszony fázik, vagy a Bódi Gábor Kutya éji dala, az egész '80-as évekbeli magyar underground. De akkor megint ott vagyunk ahol a Víg Mihály. Ezek jobban megmaradtak bennem, de szerintem biztos, hogy tele van a régi magyar film olyan jó zenékkel, hogy azért nem emlékszel rá, mert ugye a filmzenénél van olyan furcsa dolog, hogy lehet, hogy annyira jó egy filmzene, hogy nem tudod, hogy az ott volt. Tehát azért szerintem itt óriási különbség van filmzene és filmzene között, hogy valami csak szolgálta a filmet, vagy valami úgy szolgálta a filmet, hogy egy önálló életre kelt, és önmagában is megállja a helyét. Tehát most tulajdonképpen, ha emlékszünk valamire, az azt jelenti, hogy akkor az önálló életet kezdett. Ennek a legemblematikusabb példája a világ filmművészetében mondjuk a Volt egyszer egy vadnyugat, vagy a Keresztapa, amit mindenki ismer, hogy lehet, hogy valaki a filmet már nem is tudná fölidézni, de a zenét fölismeri. 

PP: De azok a zenék mondjuk a helyükben is tökéletesek, tehát hogy az adott jelenet, ami alá be vannak rakva, azok nagyon- Azok teljesen visszaadják magukat. 

TA: Nem esnek rá a filmben. 

PP: Van egy külön zene, amiből aztán lett egy sláger. Amikor te a filmjeidhez keressél vagy gondolkozol a zenéken, akkor milyen irányba indulsz? Vagy tehát, hogy markáns zenét akarsz, vagy olyat, ami a filmet szolgálja inkább? 

TA: Például még egyet hadd mondjak arra, mert most olyan nehezet kell. Ha szóltatok volna, akkor készülök, hogy jöjjön, mert most itt most ez egy olyan, mint egy ilyen pszichoterápia, tehát jöjjön föl. Tehát Huszárik Zoltán Elegia. Nem tudnám visszaidézni a zenét, de továbbra is azt gondolom, hogy minden idők egyik legjobb kisfilmje, tehát a top ötbe biztos, hogy benne van Huszáriknak az Elégiája, és ott ahogy vágva van, ahogyan az ilyen nagyon klippesen és tényleg, és ugye filmmel vágták még, tehát ott feszegették a határokat, hogy most hány kockát lehet bevágni, hogy nyolc kockát. Te vagy a vágó, ezt jobban tudod. Tehát, hogy ott sok olyan kísérlet volt, de a zenére van vágva, és arra emlékszem, hogy az mindig nagyon-nagyon jól működött azzal a zenével, de meg nem mondanám, hogy milyen zene volt valami szerintem valami szimfonikus alapú, ö valami valamilyen. 

PP: Nem ugrik be a zeneszerző, de egy magyar- 

TA: De a filmben ugrik! 

PP: A kortárs zeneszerzője volt, tehát, hogy ráírta direkt a darabot a filmre írta. 

TA: Igen, de hogy az egy nagyon. Na az például nagyon szerves volt a kép meg a hang. Ráadásul egy olyan korszakban, ahol ez a dolog mást jelentett olyan értelemben, hogy sokkal nagyobb értéke volt a kísérletezésnek. Tehát akkor még, ha nagyon nagyon mást csináltál, mint a többiek, az sokkal értékesebb volt, mint ma. Ma, ha nagyon nagyon mást csinálsz, akkor belefuthatsz abba a problematikába, hogy ez már nem érdekes. 

PP: Most nem a zenéről beszélsz, gondolom. 

TA: Nem, de hogy úgy szervesen az egész most az egész. Zenére is igaz lehet ez. Ha túl furcsa zene, ma már nehezítő körülmény lehet.

PP: Az volt a kérdés, hogy amikor te a filmjeidhez keresel zenét, vagy gondolkozol zenében, akkor milyen irányból közelíted meg? Tehát mi a számodra mi a filmzene a saját filmjeidben? 

TA: Szerintem ez egy nagyon nagyon nehéz műfaj. Tehát szerintem nehéz a magyar filmzenét író embereknek is. Van egy, van egy köztes állapot, ami nem tesz jót a magyar filmzenének, szerintem. Az a köztes állapot, hogy jó lenne, ha a filmzene is lehetne nagyobb volumenű, de nagyobb volumenű filmzenéhez film kell, több idő kell, több zenész, több idő megírni azt a zenét, és utána egy olyan volumenű film is kell. Hát azért egy egy kicsit. A legutóbbi filmemet egy action movie kamerával vettük fel, és nagyjából egy ilyen ingyen film. Ehhez nem lehet íratni. Még ha lenne is olyan kedves és egy szimfonikus zenekar, és a zeneszerző írna hozzá egy olyan zenét, mint A Karib tenger kalózai, leesne a képről. Nagyon nehéz megtalálni azt a köztes állapotot, ami egy nem piaci alapon működő filmes világban járható út lehet úgy, hogy az, hogy azért mégiscsak szerzői filmek vannak többségben, tehát mégis különlegesebb zenéket kérnek, nem pedig csak ilyen kiszolgáló zenéket, mint mondjuk egy hollywoodi tucatprodukció, hogy jó lesz ez, tudod, karácsony van, Mikulás film. Na, csináljuk meg pepitában ugyanazt, amit már hatvanhétszer megcsináltak a világba. Köszönjük szépen, legyártottad, mehet, dobjuk piacra a filmet és el van intézve. Ezek az eljárások Magyarországon általában nem működnek. Szerintem 

PP: Abszolút igazad van. A Mi van Tomival-nál akkor hogyan készült a zene? 

TA: Kettősség. Keresztes Gábor zeneszerző volt a fő támasz. 

PP: Hogy ismerted meg őt, vagy honnan ismersed? 

TA: A Keresztes Gábort onnan, hogy Bodó Viktornak nagyon sok színházi munkához ő csinálja a zenét, illetve ott van egy ilyen lenyűgöző szinkronitás, tehát ők össze vannak nőve a Viktorral, hogy amikor a színész mit tudom én csettint egyet, akkor arra jön zeneileg is, egy csettintés, vagy egy kis harang, vagy egy csöngő. Ha nyikorgások, tehát magyarul tudatos zene és zörej és sound design használat. És azokat a Gábor csinálja mindig és zseniálisan, és a Gábor illeszti rá sokszor élőben a színészekre is. És én felfigyeltem rá, hogy milyen érdekes, ha valaki ilyen alázattal és ilyen lelkiismeretesen és ilyen tehetségesen tudja ezt csinálni. Ezen kívül pedig szerintem a filmesek amúgy is operatőröket, színészeket, vágókat, mindent más filmekből szoktak [nevet] castingolni, tehát én is a Horváth Lilinél meghallgattam a lelkét, mert az, hogy hogy zenél, vagy milyen hangszerek vannak, az egy dolog, de nekem nagyon megtetszett a finomsága. 

TA: Én ha lehet, szeretem a dolgokat onnan megközelíteni, hogy mennyire érzékeny, mennyire a finomhangoltsága milyen valakinek, mert utána szerintem durvulni még mindig könnyebb. Aztán bizonyos durvulásokat mégse tudtunk megcsinálni a Gáborral, és akkor rutinból nyúltam a Middle Mistreat egyik szerzőjéhez, Nóvé Somához, akinek két-két dala is benne van a filmben. Tehát az, amikor van egy ember, aki egy gitárral gitározik és énekel, az egy másik univerzum. Keresztes Gábor jó még technóban, őnekik is van a Freaking Disco nevű zenekaruk, abból is használtunk, tehát tőle is használtam dalokat, de valami erőt be akartam még hozni. Nekem kicsit olyan érzésem van, alapvetően minden filmemre igaz, hogy én nem vagyok teljesen elégedett a filmjeimnek a zenei struktúráival. Nem a zeneszerzőkkel, tehát a zeneszerzőkkel semmi bajom. Hanem az idő. Tehát hogy én ezt, ezt a szívem szerint ezt én újra átgondolnám és rálátnék a dologra. 

PP: Tehát kell idő, amíg a zene megérlelődik benned ahhoz, hogy segíts a történetet? 

TA: Hát itt nálunk az És mi van Tominál van például mindig itt volt egy első szint, ami az elejétől nagyon működött. A film egyharmadára kulcsfontosságú jelenetekre zseniális dolgokat írt a Gábor, például a film végén. Az nagyon, az volt meg először, és én ott ujjongtam, hogy ez megvan. És más részei pedig van-- volt úgy, hogy nem jöttek meg szerintem eléggé. Én se tudtam elég jó instrukciókat adni valamiért. Vagy a Gábor sem érzett rá, és a ráillesztett kész dalok se mindig jók. Illetve több csöndet bírt volna ki szerintem a film, csak én tényleg hiszek abban, hogy a film közösségi műfaj, és én nem vagyok egy csomó mindenben olyan erőszakosmint sokszor a rendezők, mert mert félek is attól, hogy ha öten körülöttem azt mondják, hogy de ez jó, akkor néha félek azt mondani, hogy szerintem nem elég jó, de lehet, hogy tévedek, és ahhoz kéne nekem idő, hogy rájöjjek, hogy  tévedek. [nevet] Tehát, hogy nekem van igazam. Nem érdekel, hogy öten azt mondták, de ez idő, tehát az megélés. Nekem rossz érzés lenne leradírozni őket egyből.  Érted? Én fél év múlva tudom ezt inkább jól csinálni. 

PP: Ez csak a zenére vonatkozik? Vagy más részletekre is? 

TA: Hát nincs két egyforma film. Van olyan film, ahol ez a vágásnál érdekes. A Tiszta szívvelnél például jót tett, hogy a kitűzött határidőre nem tudtuk megvágni úgy, ahogy szerettük volna, és jót tett neki, hogy elhalasztottuk a premiert. Jobb lett, sokkal jobb lett. Hát tudod, vágásnál is van ilyen, hogy hogy azt érzed, hogy tök jó. Az egy nagyon nagyon kemény dolog egyébként a filmeknél, és ez vonatkozik a zenére is, meg a vágásra, meg mindenre, hogy mivel ötszázszor látod és ötszázszor hallod állandóan össze kell vetni az első, nagyon nagyon nyers és nagyon őszinte benyomásoddal azt, hogy mi történt, miután harmincszor megnézted, vagy meghallgattad és megpuhultál és rászoktál, rászokott a szemed, rászokott a füled, és állandóan arányba kell állítani. Ez nem egy könnyű dolog egyébként szerintem ebben a műfajban azt kell megértened, hogy meddig szerelheted ezt a dolgot, még meddig igaz még az, hogy ez még tud tökéletesebb lenni? És mikortól van az, hogy nem, már csak dagonyázol? Hát ez egy küzdelem minden filmnél. Szerintem mindenkinek, tehát rendezőnek, vágónak, zeneszerzőnek, producernek, mindenkinek. 

PP: Hogyha bárkivel dolgozhatnál most a következő filmedről beszélünk, mondjuk magyar zeneszerző, filmzeneszerző. Akkor kit választanál? 

TA: Hú, én erre nem tudok válaszolni. Kb. Nem, én nem tudom. Nem. Mert a történet hívja a zenét meg a zeneszerzőt. Vagy vagy ez egy folyamat, ami. Történet is, a történet is. 

PP: Lehet például nem élő, tehát lehet, hogy ez most egy ilyen játék, tehát hogy mit tudom én. Rózsa Miklós. 

TA: Úgy közelítem meg a problémát az idő felől megint. Tehát hogy én inkább időt kérnék, mint zeneszerzőt. Tehát a zeneszerzőtől is azt kérném. Tehát amire én vágynék, de ezt nagyon nehéz. Én ezt sose tudtam megcsinálni, hogy valakik írjanak akár úgy zenét, hogy beszélgetünk dolgokról és előre írjanak, de azért ezért kéne fizetni, meg vagy vagy valami kéne, hogy ő miért áldozza erre az idejét. Ráadásul egy picit az a tapasztalatom, hogy a zeneszerzők, amíg nincs konkrétan film, addig nem elég fókuszáltan írnak. Tehát az, hogy én nekem nekem jólesne, ha egyébként elmondanék egy sztorit. Egy kocka nincs leforgatva belőle, és elmondanám, hogy még változtatunk is a forgatókönyvön, de hogy írja meg komolyan a zenét, mint egy film? Engem ugyanúgy inspirálnak. 

PP: Marci volt bent itt és például a Valanról beszélt vagy mesélt, és ott előre megírták a zenét. Tehát ez abszolút létezik egyébként ez a műfaj. 

TA: Jó, de akkor volt költségvetés. Biztos, hogy fizettek érte. Valami kell, valami kell, amivel De az, hogy nekem erre a legutóbbi, tehát itt a mi legutolsó filmünknél így nem tudtunk volna pénzt adni, tehát teljesen más szempont volt. Én egy picit szeretem zenében nem mindig van konkrét elképzelésem, hanem én azt, én azt szeretem, amikor hogyha meghallom, felismerem típusú. Tehát, hogy ha tiszta szívvel be... Így került be a Volkova Sisters, és aztán az is jól esett, hogy Berger Dalma, a Volkova Sisters énekese. Ő bár már akkor is Londonban élt, de a Kalotás Csabival mégis összedolgozott, és konkrétan írt szöveget. Volt, hogy így, hogy így mondtam témákat, hogy miről szólhatna a dal, és nagyon jó szöveget írt angolul. 

PP: Ez már amikor már leforgott a film és összevágtad akkor, vagy ez még előtte volt, vagy ez mikori? 

TA: Ez közbe. Szerintem ez már a vágási szakasz volt, szakasz volt, vagy lehet, hogy szerintem akkor már vágtunk. Igen. 

TA: Ugye az angol szövegnek mindig van egy távolsága, ha magyar szöveget írnak, ami arról szól, ami az a jelenet, akármennyire van dekódolva, azt egy picit mindig másképp nézzük. Hát ez tud ilyen, mert kiskultúra vagyunk. Most bocsánat ezért, hogy ilyen provincia- provinciális dolog, hogy nehezen, sokszor nehezen szembesülünk a magyar kimondott szóval. Van, amikor az sokkal erősebb közlés, és sokkal többet ér, mint az angol, de ha nem akarsz akkorát mondani egy filmben, tehát nem akarod, hogy a szövegre figyeljen mindenki, akkor nagyon jó az angol. Más, más hangulata lesz szerintem. 

PP: A Mi van Tomival?  Amikor hazaér először részegen a főszereplő, akkor van egy dal, amit a rádióból bekapcsol. 

TA: Az Muzsikás. 

PP: Muzsikás. Mert az például egy magyar nóta, vagy szóval, hogy az, hogy- 

TA: Ezek tipikusan olyan részletek, hogy van úgy, hogy kiválasztasz egy részletet, ami úgy tökéletes, ahogy többfajta hangból nézegettük Gothár Marci vágóval az ő vágóstúdiójában, és én mondtam, hogy nekem ez tetszik, hogy ezt így keresgettünk, és hála Istennek, hogy odaadták, mert egyébként az egy nehéz dolog szokott lenni, hogy nagyon gyakori, hogy a zeneszerzőt megkéred, hogy jogdíj vagy valami miatt írjon valami hasonlót arra a tíz másodpercre. Általában azok nem szoktak olyan jók lenni, mint az eredeti, amit kitaláltál, de muszáj meglépned ezt a dolgot, és egyébként meg rajtad kívül senki nem veszi észre. Megkaptuk a lehetőséget, hogy használhatjuk és ez nagyon számít. Szerintem ezeknek a kész dolgoknak van egy saját energiaszintje. 

PP: És mit ad hozzá, hogy ő azt kapcsolja be? Ezt a zenét hallgatja ezt. Ez nem egy random zene, ami.

TA: Bábszínészek között egy régebbi vásári bábos, satöbbi. Tehát ő közelebb van a népi kultúrához, mint mondjuk egy kortárs, huszonöt éves bábművész. Ő a régi, patinásabb dolgokat szereti, és ebben bőven benne van a Muzsikás. És ez az idő. Amikor van egy forgatás, ott rengeteg dolgot kell azonnal eldönteni. Negyven ember kérdez tőled valamit, ott akkor ugye nincs idő arra, hogy átgondold, hogy annak igaza van e vagy nincs. Hát olyankor. 

De azért szerintem a rendezés az alapvetően azon kívül, hogy nyilván valami felkészültség, valamifajta akarat és szándék, hogy mit akarsz csinálni és ízlés és egyebek, meg meg fizikum. Tehát egy fizikai dolog, hogy bírni kell mind testileg, mind agyilag. Ezenkívül,  nagyon gyakorlatiasan a rendezés az napi, most mondjuk azt 100 kérdésre való gyors válaszolás. Az a rendező, aki a feltett 100 kérdésre kilencvenöt százalékban jó válaszokat ad, az valószínűleg elég jó rendező, vagy legalábbis tudja, hogy mit akar, és olyan is lesz a film. Az a rendező, aki folyamatosan rossz válaszokat ad, vagy bizonytalan válaszokat, az nem is elég jó rendező, mert nem érti ennek az egésznek a lényegét. Nem, nem biztos, hogy erre született, vagy nem biztos, hogy ezt átfuttatta magában ösztönszerűen, hogy ez mivel jár. Vagy pedig valami nem stimmel az anyaggal. Tehát sajnos ilyen is lehet, hogy úgy forgatsz egy filmet, hogy te magad is félsz tőle. Ez az én esetemben nem nagyon szokott előfordulni, mert én eddig csak szerzői filmet forgattam, és attól én nem tudok, tehát én nem szoktam félni, mert arra van valahogy egy ilyen. Valahogy így be van az agyam állítva, hogy ez lehet így is jó, meg úgy is jó, tehát abba ezt a szabadságot én megtartom és ez nekem segít. De, de hogy ha mondjuk meg lennék bízva-- volt, hogy egyszer csináltam életemben reklámot. Na az nekem sokkal keményebb volt, hogy fix elvárások vannak, amit közben változtatnak. Tehát azt, hogy hogy mondjuk nem tudják a szöveget, azt mondják, hogy jó, fölvettük, de hogy teljesen más lesz a szöveg most. Jó, csak egy idő után nehezemre esett komolyan venni azt, hogy hogy amikor szerzői filmes vagy, akkor sok esetben Magyarországon te vagy a senki. Az ilyen kis amatőr, tudod csinálják a kis művészetüket. Ja, és akkor vannak a profik, a reklámfilmesek, nem tudom. És ez nekem nagyon fura élmény volt, hogy ez a profik világa, tehát ez a izé. Felveszünk valamit, majd bejön egy ember egy ajtón és azt mondja, hogy mostantól nem ez a szöveg van. [nevet] Tehát ez a, ez a meg mit tudom én, érted tehát hogy. De nyilván ahhoz is lehet egy rutint szerezni, de engem az nem izgat annyira. 

PP: Köszönöm Attila Tillának a beszélgetést. Az említett filmeket kiváló minőségben megnézhetik a Filmio streaming platform oldalon. A teljes beszélgetés Attila Tillával elérhető a podcast csatornákon.