KépZene #10 Fazakas Péter

A filmzenei beszélgetés létrejöttét az NFI támogatta.

POLITZER PÉTER: El tudod képzelni, hogy mit csinálsz olyan filmben, amiben nincs zene?

FAZAKAS PÉTER: igen. Nem feltétlenül igaz, de igazságtartalmú bonmot, hogy az, hogy a zenét teszünk a film alá, az nem egyfajta ilyen bizonytalanságnak vagy önbizalomhiánynak a jele, hogy nem bízunk eléggé abban, hogy a történet és a színészek és a szöveg és az érzelmeik és az operatőr a képeivel elmondja mindazt, amit szeretnénk. Valóban szükség van-e rá? És egyébként utólag visszahallgatva a filmet gyakran érzem azt, hogy egy picit lehet, hogy túl van zenélve több helyen.

PP: Most biztosan csodálkoznak, hogy egy magyar filmzenei műsorban miért a House of The Rising Sun szólat meg, de a mai beszélgetésből majd erre is fény derül. Szeretettel köszöntöm a Képzene hallgatóit! Én Policzer Péter vagyok, és ebben a sorozatban a magyar filmzene világába szeretném elkalauzolni Önöket. Mai vendégem Fazakas Péter az ELTE és a MOME elvégzése után reklámfilmek rendezésével kezdte pályáját, majd később átnyergelt a televíziós sorozatok és nagyjátékfilmek világába. Rendezett napi és heti sorozatokat, de ő jegyzi a Játszma és az Árulók című televíziós filmeket is, mely utóbbinak én voltam a vágója. Legutóbbi munkája a tavaly ősszel moziban is bemutatott Ma este gyilkolunk című krimivígjáték. Péter igazi műfajokon átívelő rendező, ezért különösen érdekes, hogy vajon a filmjei zenéi hogyan születnek. [népzene]

PP: Fel tudod idézni az első,  gyerekkori élményedet, ami zenével kapcsolatos?

FP: Például eszembe jutnak azok a zenehallgatások, amik otthon voltak a szüleimmel. Nekünk nem volt tévénk, akkor még, rádió volt, abban is inkább a klasszikus zenéket hallgattuk. Ők nagyon nem hallgattak. azért én '67-ben születtem, tehát a 70-es években már nyugodtan hallgathattak volna ilyen könnyűzenéket, de egyáltalán nem hallgattak ilyesmit. A könnyűzene azért az leginkább ilyen-ilyen keringőkben, meg talán szvingekben, tangókban, ilyesmikben merültek ki. Volt a kék lemez, meg a piros lemez, ilyen bakelit. A, nagybátyám által készített lemezjátszó, ilyen vastag, ilyen páncéllemezből volt az alja, hogy nehéz legyen. Ő maga építette, a nagybátyám, igen, ő ilyen technikai ember volt.

PP: Ez volt a foglalkozása, hogy ilyen lemezjátszókat épített?

FP: Nem, ő eredetileg a Filmgyárban dolgozott ilyen főmérnökként, és bütykölt ilyeneket is össze. Úgyhogy egy ilyen egy nyolc kilós fém korong volt, amin forgott a lemez. Ez egy masszív jószág volt, de ugyanakkor ilyen gatyabumi hajtotta meg a motort és oldalt. Ugye lehetett a 78-as, ugye a 33-as meg a 45-ös között.

Kábé volt a tempója.

PP:Te tanultál zenét iskolában, vagy-

FP: Próbálkoztam vele, de nagyon-nagyon tehetségtelen vagyok hozzá, furulyázni próbáltam egy darabig, de nem. Nem jött ki hang.Nem. Hát nem, nem, nem ragadott magával.

PP: És amikor a zeneszerzőiddel beszélgetsz a film zenéjéről, akkor mennyire tudod meghatározni, hogy mit szeretnél, vagy mennyire hagyod, hogy ők-

FP: Viszonylag meg tudom azt hiszem határozni. Tehát úgy vannak a fülemben egyrészt dolgok, meg nyilván gyűjt az ember zenéket. Amikor egy filmet elkezd az ember, már a forgatókönyv szinten [torok köszörülés] elkezd,  zenékkel foglalkozni, vagy hogy milyen hangzása, hangulata van a zenének.

PP: Használsz vágás közben ilyen átmeneti zenéket?

FP: Igen, igen.

PP: Mint egy Hans Zimmert beraksz-e a...

FP: Hans Zimmert biztos nem, azt hiszem, biztos nem. Aztán persze lehet, hogy beólálkodik valahol, hogy na valami, ezt a hangulatot keressük, csak mégsem ez lesz. De hogy igen. Tehát hogy amikor a Zolival, a vágóval van egy ilyen nagy adag van a zenéből, amit összegyűjtünk, és akkor azokat elkezdjük alátenni, és azt mondjuk, hogy igen, de mi lenne, ha itt nem ez lenne, hanem az lenne? De akkor a vágást is oda vissza befolyásolja, amíg úgy nem érezzük, hogy úgy minden szempontból jó. Tehát használunk igen temp zenéket.

PP: És utána kezdesz el a zeneszerzővel dolgozni ?

FP: Van, amikor már a zeneszerző közben elkezd dolgozni, és ő ad nekünk, azt mondja: „Én csináltam egy nagy könyvtárat abban a stílusban, abban a világban, amiről beszélünk, amiben szerintem vagyunk. Nem tudom, mire tudjátok használni. Lehet, hogy a fele kuka, vagy a kilencven százaléka kuka, de csináltam. Kezdjétek el minél inkább ezeket használni, mert ez már a miénk. Majd én továbbfejlesztem őket." és akkor ő is fejleszti folyamatosan tovább.

PP: Több zeneszerzővel is dolgoztál már. Mi  alapján választasz zeneszerzőt filmhez vagy zenéhez vagy témához?

FP: Kicsit benne van az is, hogy milyen típusú jellegű zenét képzelek el a filmhez, de mindenképpen, ami nagyon fontos a zeneszerzők kiválasztásánál, hogy hogy érezzem azt a vibe-ot, azt a, azt a hangot a zeneszerzőnek a munkáiban, amit úgy érzem, hogy valamit megszólít bennem is.

Ami leginkább én úgy érzem, hogy valamilyen fajta ilyen ilyen originalitás, vagy valami ilyesmi, amit érzek, érzek benne. De ugye ez a film, amit most csinálok, meg a vagy a Játszma, amit már láthattak a nézők, az egy kicsit más típusú film, mint a Ma este gyilkolunk, mint amit legutóbb láttak mostan, vagy még most is megy a moziban, és ahhoz pedig Tövisházy Ambrussal dolgoztam együtt. Úgy éreztem, hogy ahhoz a mondjuk zsánerhez vagy zsáner parafrázishoz talán, ami az a film, ahhoz az ő zenéi fognak inkább passzolni. Talán, de nagyon hosszas beszélgetés volt erről magammal is, meg  a produkció meg az íróval például arról a Ma este gyilkolunk kapcsán, hogy inkább Asher vagy inkább Ambrus.

PP: Aha, tehát hogy és mi döntött végül?

FP: Mondom, leginkább ez, hogy talán a zsánerességben, hogy egy kicsit talán azt mondanám, hogy ha az Ambrussal dolgozok, akkor egy picit talán valamilyen mondjuk azt, hogy ilyen könnyűzeneibb témákat akartam behozni, az Ashernél meg inkább talán azt mondanám, hogy az ilyen klasszikuszeneibb irányok azok,  amiket úgy érzek, hogy-

PP: Ma klasszikus filmzene irányokra gondolsz, vagy őmagába-

FP: klasszikus zenei irányok. Igen, én egyiket se gondolnám klasszikus filmzenének, amit most az Asherrel csinálnám, ha a klasszikus alatt ezt az ilyen hollywoodi típusú, ilyen nagy zenekaros sok zene szól egyszerre, mint mittomén, ilyen hát mondjuk ezek a hollywoodi filmek, amik most már azok sem olyanok, mint régen, de hogy a klasszikus filmzene alatt valahogy mindig ugye egy ilyen nagy szimfonikus zenekarra gondolunk még mind a mai napig, és nagyon jól működik is.

PP: El tudsz olyan filmet képzelni, amit te csinálsz, amiben ilyen zene lenne?

FP: Egyelőre nem. Tehát nem látom azt a forgatókönyvet vagy azt a filmet, amihez én ilyen zenét használnék. És azt is hozzáteszem, hogy nem biztos, hogy Magyarországon van ilyen film, amihez magyar film, amihez ilyen típusú zene úgy igazán illik.

Én azt szoktam magamban egy picit úgy megfogalmazni és újra és újra az alkotótársakkal. Egyébként főleg a zeneszerző az ilyen szempontból ugye egy ügyes, egy önnálló dolgot hoz létre, kicsit másképp, mint a film többi része, hogy én azt szeretem, ha azt érzem egy zenén, hogy oka van és nem célja. Tehát hogy úgy születik valamiből, valamilyen érzésekből kihajt, kinövekszik, önjogán is érvényes valamiért. És nem csak az a célja, hogy valamilyen érzéseket keltsen, hogy valamit elfedjen, hogy valamit megoldjon, amit nem sikerült a jelenetben megoldani, vagy mégsem úgy működik, vagy másik helyre került, és itt inkább szomorúnak kéne lennünk, a jelenet végén pedig eredetileg vidámra volt írva. Tehát sok minden változik, ami viszonylag ritka a magyar filmekben, filmkészítésben, hogy ritkán van lehetőség például újraforgatni azt, ami mondjuk például Amerikában azt hiszem, viszonylag elfogadott rendszer, hogy van idő egy-két jelenetet, egy-két beállítást hozzáforgatni, amikor kész vagy nagyjából kész a vágás. Erre nálunk nem nagyon szokott lehetőség lenni.

PP: Azt hallottam, azt szoktam mesélni, hogy a Gyűrűk urának az első epizódja Peter Jackson által, ott csak a pótforgatás volt három hét. Tehát miután megvágták az amúgy is nem tudom egy évig forgatott anyagot, utána még kellett.

FP: Igen, és szeretjük azt hinni, hogy ugye nagyon előkészítjük a filmjeinket. Hál istennek Magyarországon is egyre inkább, tehát születik storyboard, és végig van gondolva, ugye régen ez nem volt annyira jellemző. Legendák keringenek legendás rendezőkről, hogy egy darab gépelt oldallal kezdték neki a forgatást. Másik legendás rendező híres mondása, hogy "gyerekek, addig ne legyen, tessék, amíg legalább egyvalaki nem olvasta el a forgatókönyvet a stábból". Tehát így ilyen mondások vannak. Ma ez már persze nem igaz, és nagyon a főleg az újabb generációk már nagyon felkészülten mennek neki a forgatásoknak. Szerencsére szerintem az nagyon fontos, de ezzel együtt, hogy ennyi felkészülés van, sincs olyan ember szerintem, aki tudja a tutit sem itt, sem Amerikában, hogy ne érezni azt az adott pillanatban, hogy itt még valamin változtatni kell. Még nem pontos. Lehetne jobb, lehetne pontosabb.

PP: Akkor játsszunk egy picit ezzel a gondolattal, hogy mit változtatnál meg. Tehát mondjuk a legutóbbi filmed, a Ma este gyilkolunk. Hogy de tényleg csak ilyen izgalmas játék, hogy változtatnál - e abban például a zenén?

FP: Nem biztos, hogy változtatnék. Lehet, hogy egy-két helyen, ami kicsit ilyen átvezetések, most így belegondolva, és valószínűleg azért, mert pont most futottam be ebbe a mostani filmbe is bele egy kicsit, hogy van egy két ilyen passzázsszerű jelenet benne, ahol azt mondanám, hogy ilyen burleszk-es hangulatú zenék szólalnak meg, hogy azt egy picit most a mai fülemmel egy kicsit soknak érzem, hogy egy picit erőltetetten próbálja ráültetni a nézőt egy olyan trackre, hogy milyen filmet nézünk, vagy hogy kell erre tekintenie, hogy ezt nem kell olyan komolyan venni ezt a jelenetet, mert ugye majd egy másik jelenet, amiben majd valami fontosabb dolgok is lesznek, ez csak egy olyan kis átvezetés. Tehát ezek például lehet, hogy egy kicsit erőltetek, erőltetettek.

Nagyon fontos, hogy mi marad meg az ember fülében öhm nekem a vágásnál is, de a forgatókönyvfejlesztésnél nevezzük annak is. Nagyon gyakran, úgy utólag, amikor hajnalban fölébred az ember, és valami ott felidéződik egy mondat egy filmből, vagy egy vagy egy vágásból, egy nézés, egy bármi.

És csak annyit tudok akkor, hogy ott azzal valami baj van, nem tudom még mi, csak az, hogyha az eszembe jut valamiért, pláne hogyha többször eszembe jut, akkor tudom, hogy azt ott valamit meg kell piszkálni. Az ami rendben van, az nem jut eszembe, azt hiszem, legalábbis azt hiszem. Biztos ott is rengeteg hiba van. És akkor ez a zenére most így- A zenére most, hogy mondod, így próbáltam végigfuttatni, és akkor ez volt az első, ami eszembe jutott, és azt gondolom, hogy akkor lehet, hogy azzal lehetett volna valamit még kezdeni.

PP: Ebben a filmben két, ha jól emlékszem, két betétdal is van, ami ugye gondolom már a forgatókönyvírása alatt megszületett, vagy benne volt. Hogy kerültek a történetbe ezek a dalok?

FP: Hát ugye azt szerettük volna, hogy ez egy ilyen minél kellemesebben nézhető film legyen, minél több olyan dolog, ami akár kicsit nosztalgikus, akár ezt a bensőséges, megszokott érzetet, amit ezekkel a szeretett színészeinkhez kötődik, azokban meglegyen. És hát ugye Bodrogi Gyula, ő nagyon van egy, van is ilyen zenés estje. Ő ugye csak imitálja a zongorázást, de nagyon jól rádörmög szinte dallamtalanul ezekre a dolgokra. Úgyhogy mindenképpen azt, hogy amúgy is, ebben a közegben, ebben az idősek otthonában miért ne lenne az, hogy szól esténként a zene? Legyen ez egy kellemes hely, ahol jól érzik magukat ezek az idős emberek, de nem hagyják el magukat, mint egy klub.

És akkor ehhez kerestünk olyan zenéket, amiket el lehet játszani, és akkor nem tudom mennyire lehet erről beszélni, de ugye a klasszikus magyar sanzon és ilyen örökzöldek, és egyre inkább már ugye a Táncdalfesztiválos daloknak a nagy része egy olyan kiadóhoz vagy jogosítóhoz tartozik, aki olyan áron adja ezeket a zenéket, hogy a producerei kapásból azt mondják, hogy köszönjük, nem kérjük.

PP: A Hungarotonra gondolunk?

FP: Nem, a Hungaroton az egyik, de ő nem annyira, részben a Hungaroton, ők is komoly áron adják. Ami egy nagyon komoly kérdés, mert ennek egy része még állami finanszírozásból készült, tehát azon most a Hungarotonra ugyanez érvényes, az ugye magánkézben csücsül valahol. Nem mintha az MTVA archívumhoz olyan olcsón hozzá lehetne jutni, ami szintén ugye elvileg nemzeti kincs és nemzeti vagyon. Na mindegy.

PP: Hát azért nem mindegy egyébként, mert hogyha a magyar filmzenei műsor-- itt már nagyon-- én mindig próbálok arról beszélni, hogy miért nem jelent meg valamilyen fajta hordozón kiadva a magyar filmzenének ezek elég csodálatos dolgai, és például ez is egyfajta válasz, hogy különböző érdekek és nehézségek ülnek rajta.

FP: Ez is egyfajta válasz. Ugyanakkor, hogyha belegondolunk, hogy melyikek azok a magyar filmzenék, és most kicsit válasszuk külön, és ez is egy, egyéb, hogy milyen kérdések vannak.

Az, hogy filmzene, önmagában ilyen nem létezik igazándiból, azt gondolom, mert ugye a filmnek egy hangsávja van, ami a zörejekkel, a dialóggal és egyébként a képpel együtt él. Tehát azt mondjuk, hogy egy soundtrack-je van, és nem csak zenéje van. Ugyanakkor a film, tehát a szerzett része, nem tudom, hogy hívják ezt magyarul rendesen, a score, a szerzett filmzenéből azért viszonylag keveset tudok én, próbáltam felidézni, keveset tudok úgy felidézni, ami annyira ikonikus lenne, mint ezekben a nagy hollywoodi filmekben a Cápától a Csillagok háborújáig meg a nem tudom mi. Van egy pár, de azok már sokkal inkább úgy az amúgy tévés sorozatoknak a zenéje, amik beleragadtak a fülünkbe. A Tenkes kapitányától a Szálka hal nélkül, meg voltak, meg a vagy akár a Mézga család. Ugye megint más kérdés, hogyha énekelnek is benne, az megint egy külön történet, vagy akár az Esti mesének a betét dalai. Vagy nem ez a főcím zenéje. De hogy nagyon kevés olyan filmzene, ilyen szerzett filmzene csillan meg a fülemben, amit én így elő tudok hozni, hogy na, az milyen nagy zene volt.

De hogy nekem beugrik, nyilván, amit nagyon sokszor láttam, mondjuk a Megáll az időnek a zenéje, és ott ugye nagyon sok ilyen source zene is van, tehát ott a jelenetben megszólaló zene van, amit aztán máskor is használnak, de ott maga vagy az Eldorádónak a zenéje, ilyesmi. Ugye én ezeken nőttem fel, úgyhogy nyilván nekem ezek-oh igen, de hogy, és biztos biztos. Régi idők focija. És nem szólalnak meg. És lehet, hogy azért, mert túl régen láttam őket.

PP: Igen, meg egyszer látod és nem sugározza a rádió.

FP: Így van.

FP: Mert például mondjuk a Nagy utazást a Sose hallunk megből, azt még mindenki fütyörészte az utcán.

PP: Igen.

FP: De az is ugye egy betétdal.

PP: A Kern dal az hogy került, hogy lett kiválasztva, pont az, vagy hogy?

FP: Eredetileg a forgatókönyv azt hiszem azt akarta, hogy szólaljon meg újra az, amit a lakodalmas fiúk játszanak az erdőben. Ugye a Keresztes Tamás és a Pál Andris. De valahogy úgy éreztük, hogy valami olyasmi kéne inkább, ami nem annyira poénra veszi, hanem egy kicsit inkább úgy a jobb útra valóan.

És akkor így nézegettünk szövegeket, meg hogy mi az, amit egyáltalán Kern már énekelt.

PP: Forgatókönyvben nem ez volt. És akkor már forgatás alatt, vagy.

FP: Forgatás alatt már megszületett-. Nyilván úgy vágtunk neki a forgatásnak, mert ezeket jogosítani kell előre. Ez egy nagyon nehéz ügy egyébként, hogy a forgatásokkor ugye az kerül, azt veheted csak fel, aminek már tisztázva vannak a jogai.

PP: Itt szeretném fölidézni azt a filmet, amit közösen készítettünk, az Árulókat. Annak a zeneiségéhez hozzátartozik, a végén van egy nagy jelenet, és az a jelenet, azt ugye újra le kellett forgatni, mert ez föl lett egyszer véve a szovjet himnuszra. El tudod mondani ennek a sztoriját? Emlékszel még a történetre?

FP: Újra kellett venni a jelenetet, illetve a jelenetnek a bizonyos részét, az énekes részét újra kellett venni. A Szovjetunió himnuszával akartuk fölvenni, amit jogosítani kellett. A szövegíró, aki a Nikita Mihalkovnak az apja.

Kétezer tizenvalahányban vagy 2008-ban valahogy így halt meg, nagyon majdnem százévesen,  és az ő akkori vagy az özvegye, mert asszem pont akkor már nem élt. Az özvegye gyakorolja a jogokat, mint a szövegíró után. Ugye Sztálin is írta a szövegbe két szót beleírt, és ezt most Putyin alatt írták vissza. Na egyszer kiírták a Sztálint belőle, és Putyin visszairattatta azt a két szót, amit Sztálin átírt benne. És maga Putyin is átadta az öreg Mihalkovnak, a Szovjetunió hőse és legmagasabb érdemrendjét. Úgyhogy, úgyhogy mindenképpen egy olyan jogdíjjal foglalkoztunk, amit nem lehetett teljesen félvállról venni. Tudunk olyan esetről, hogy használták azt a himnuszt engedély nélkül, és nem lett belőle semmi kalamajka. De, nálunk ugye akkor is az Nfi akkor már nagyon fontosnak vette, hogy minden teljesen lepapírozott és jogtisza legyen, és az özvegye Mihalkovnak megígérte többször, hogy hozzájárul ahhoz, hogy használjuk a zenét.

Majd egyik adott pillanatban azt mondta, hogy hát inkább mégsem. És akkor pénzért, ha adta volna, vagy amúgy semmi. Adta volna, tehát ez- Egyáltalán nem járult hozzá.

Igen, és csak azt mondta, hogy nem járulunk hozzá, illetve és valószínűleg csak-csak lustaságból leginkább, hogy nem akarok én ezzel foglalkozni, nem adok, nem, többet ne írjatok, én ezzel nem akarok foglalkozni.

PP: Nem az volt, hogy látta a filmet, vagy nem tudom, micsoda.

FP: Nem, nem. És akkor föl kellett, ugye elő kellett venni egy olyan témához illő dalt, az Internacionálét, aminek a szerzői, minden szerzője és a magyar szövegszerzői is -- ugye, mert ilyenkor a magyar fordítás szerzőit is jogosítani kell -- már meghaltak legalább hetven éve. És így jött az Internacionálé a képbe.

Mert így távolról már nincsenek annyira nagy különbségek, nem? Talán így. Tehát amikor, tehát nyolcvanas években biztos, hogy hát a himnusz szerintem már tök mást jelent. Most már van egy ilyen.

Erről hosszasan lehetne beszélgetni és elemezgetni, de ugye a szovjet himnusz, az a szovjet megszállóknak a nemzeti dala, az Internacionálé pedig az ideológiának, a kommunista ideológiának a vezérdala, tehát az már úgymond a bennfoglaló. Az egyik a bejövő típusú dolog, ahogy bejött Illés Béla íróként, a szovjet hadsereg tisztjeként, tehát behatoló valami, a másik meg inkább egy ilyen bennfoglaló típusú dolog, tehát az egyik az agresszornak a zenéje, a másik pedig a befogadónak a Ti és a mi kutyáink, kölykeim, annak a végállapotnak a zenéje. Szóval lehetne erről hosszasan beszélni. Mind a kettő jó, és speciel mind a kettő jó itt a film végén.

PP: Ha lenne arra lehetőséged, hogy bárkivel írathatnál filmet, zenét, akkor élő vagy holt, külföldi vagy belföldi közül választanál-e valakit?

FP: Hát egyet nagyon nehezen mondanék. Tehát megint csak az tőle függ, hogy milyen filmről van szó. És nyilván vannak olyan emberek, akiket a nevük meg egyéb szerelmük miatt szívesen dolgoznék vele. Tehát nagyon irigykedtem, amikor ugye most a Nádas Péter dokumentumfilmje, a Lauri Anderson csinált zenét, az egy nagy húú, ez azért klassz dolog lehet. Mondjuk azt, hogy klasszikus zeneszerzők közül talán leginkább valszeg eléggé szerzői jellegű film lenne akkor, ami nincs. A Martin Feldman nevű amerikai ilyen modern zeneszerzővel. Őt azt hiszem egyébként sokszor hoztuk föl példának és mintának Az árulók kapcsán is.

Például most az Asher-rel hosszasan beszélgettünk, nem vitatkoztunk. Beszélgettünk azon, hogy az egyik cue-ba, ugye egy ilyen zene részletben, ami megszól a izéből, hogy ott a filmben a Ványa bácsit csinálunk, az harsonával vagy trombitával szólaljon meg. Viszonylag közel van egymáshoz ez a két hangszernek a hangja. De hogy miért harsona, vagy miért trombita? És az elején a filmnek, ami inkább egy kicsit az eleje, egy ilyen nyitány, egy ilyen megérkezés, ott harsonával szól, de aztán később már nem harsonával, hanem trombitával, merthogy az valahogy egy picit személyesebb, egy picit érzelmesebb. Ugyanúgy megvan benne az a, az a kinti hangzás, az a közösségi hangzás, az a katonai hangzás, amit valahogy egy kicsit így kerestem végig ebben a filmben. Ez a menetelős hangzás, de mégis valahogy személyesebb. Nagyon izgalmas. Ezek izgalmas kérdések, és és hát hálát adok a sorsnak, hogy ilyenekkel tudok foglalkozni. Igen.

PP: És vele csináltad, tehát Asherrel csináltad a Játszma című filmet. Ott mik voltak a zenei beszélgetéseiteknek a tartalma, ha bele lehet így kívülről hallgatózni?

FP: Egy kicsit az, amit most mondtam, hogy miért zene és mit tekintünk zenének. Tehát valahogy én soha nem hallottam abban olyan igazi zenét. Ugye a zene az, aminek van egy ritmusa, meg dallama van, meg van egy formája, és ott valahogy sokkal inkább ilyen, ugye azt szoktuk mondani, hogy kicsit ilyen drónszerű zúgások és ilyen hanghangulatok hullámzása az, amit úgy éreztem, hogy kell, hogy ne legyen túl szép, ne legyen túl zeneszerű. Valahogy ilyesmiken gondolkoztunk, és szerencsés az Asher nagyon nyitott volt erre, hogy hogy milyen hangszereket, mert mégiscsak hangszereket hozunk be. Nem véletlenül vannak azért hangszerek, hogy azoknak ugye van hangzása, hangteste, használható hang maga, tehát mégiscsak az az eszköz, ami arra van kifejlesztve, hogy minél variabilisebben és sokféleképebben, de mégis pontosan meg tudjon szólaltatni dolgokat. Mennyire volt fontos ennél a filmnél, ez egy történelmi film, történelmi helyzetben játszódik Magyarországon, hogy zeneileg korhű legyen, vagy a hangszerek korhűek legyenek? Nem, nem. Ez viszont egy fontos alkotói döntés volt. Nem is próbált úgy csinálni maga a film kinézete sem.

Mondjuk a díszletberendezés azért igyekezett, noha nyilván ott is vannak csalások, de hogy nem akart úgy kinézni, mintha akkor készült volna, mint a hatvanas években készült volna, és aztán a zenéje meg végképp nem akart. Az mindenképpen egy ilyen, amit leginkább kíván a történet. Ehhez ugye nyilván tisztázni kellett, hogy mik is azok az alap dolgok, amikről az egész film szól, ami egyébként nyilván az operatőr Nagy András munkáját is közösen, ahogy találtuk ki, ami aztán kijött arra, hogy milyen díszletet építünk hozzá. Tehát az egész együtt fejlődik, egy nagy organikus...-hogy szervezett az egész. Ehhez meg kellett határozni, hogy annak a filmnek azért a témája alapvetően így a kétség és a bizalomnak a tengelyén mozog, hogy kiben lehet bízni és kiben nem. Hogy, mi az, ami el tudja söpörni, fel tudja szabadítani a kételyeket. Ez nyilván egyfajta ilyen szexuális drive. Hogyha valaki látta a filmet. De hogy az egész filmnek a világa, a terei hogyan alkalmazkodnak ehhez? És ez már kicsit egy ilyen történelmi távlatot nyit, hogy a Kádár-kor, amikor '56 után megszűntek a leszámolások, a bosszú, nyissuk meg a társadalmat, fogyasztói kultúra beengedése, mindenki vegyünk egy nagy levegőt, és ehhez párosul, a szocializmus építészete. Próbáltunk minél inkább ezt a modernista építészetet behozni, ahol már ilyen horizontálisan nyitott terek, és hogy ebben hogyan jelenik meg az, hogy valaki nem tudja, hogy honnan figyelik meg, vagy ki figyeli meg. Tehát hogy ebben a térérzetben vannak benne ezek a zenék, tehát hogy hogy van egy nagy tered, és abban hogyan megy végig az a zene, mint egy, mint egy légáramlat, vagy mint egy kígyó, vagy mint egy nem tudom mi. Szóval ilyenekről beszélgettünk, és valahol ezt szerintem elég jól sikerült elkapni.

PP: És van benne,- tehát azért én azt hiszem örökre hálás leszek neked, hogy a House of the Rising Sun az első magyar filmben benne van. Ilyet ért. Hogy hogy ezeket hogy választottad ki? Mert van még benne egy, ami szerint tehát ami nem szerzett zene, hanem még azt se mondanám, hogy korhű zene. De ugye a Felkelő Nap háza, van egy Beethoven, Nékem csak Budapest kell. Nékem csak Buda-. Igen, és még egy Chachacha, vagy tango? Ez melyik is?

PP: Kuku.

FP:A kukuruku. Kukuruku. Igen.

FP:Ezek a kinti zenék, amik szintén nem korhűek.

PP: Ezeket hogy hogy találtad?

FP: Kezdjük a House of the Rising Sun-nal. Az kapott egyébként kritikát, hogy miért pont ez van benne, hiszen a témája, a dalszöveg ugye nem annyira passzol ahhoz a helyhez, ahol van. A filmben ugye ez a alkoholista apuka története, aki mindig eltűnik a hajnali kocsmázásban és soha nem jön haza. Tehát körülbelül erről szól a dalszöveg, de nekem valahogy sokkal fontosabb volt a fizikalitása a számnak. Tulajdonképpen egy ilyen drive-os zenét akartam használni, hiszen itt szól arról, hogy elengedi magát, végre a főhősünk átadja magát az érzéseinek, a biológiájának és végre felszabadul ez a felszabadultság érzés, hogy elsöpör mindent, hogy így szétárad benne az energia, hogy így hirtelen önmagára talál. Ez volt nekem nagyon fontos, és hogy egy olyan, mondjuk azt, hogy világhírű dal legyen, ami akkor, amikor játszódik a film, ott '64-ben speciel ez a szám pont hatvanötös, azt hiszem, tehát egy icipici kis csalás van benne, hogy mikor adták ki, vagy hogy jelent meg először. Icipici kis csalás van, de hogy hogy amikor azt mondja, hogy ebben a korban azt a dalt ebben a kommunista korszakban ezt a dalt hallgatni, azért az nagyon sok embernek egyfajta, egyáltalán nyugati zenét hallgatni, az egy ilyen felszabadulás volt.

És szerintem elég jól működik, és meglepően, tehát a hogy hívják a zeneszerző énekest, a...? Az Animals. Igen, Animals. Animals a zenekar, de hogy hívják az énekest? Ian nem tudom kicsoda, Tehát ő megnézte a filmrészletet, hogy hova tennénk. Én írtam hozzá egy kis note-ot, hogy ez azért fontos, mert hogy a főszereplőnk itt tart a történetében, Magyarországon ez milyen fontos volt akkor ez a dal, és meglepően tehát, hogy majdnem magyar áron megkaptuk, tehát hogy nem volt drágább, mint a Presser a másik filmnek a végén. Például ehhez kapcsolódik az, hogy nagyon szerettünk volna ott, ahol ez a Német Lehel szám szólal meg a Nékem csak Budapest kell, hogy szerettünk volna valami szintén kortárs, akkori kortárs, tehát hatvanas évekbeli magyar könnyűzenét betenni, ami mégiscsak azért inkább hatvahárom-hatvannégyben járunk, és nem találtunk olyan magyar könnyűzenét, ilyen könnyű vagy nem könnyűzenét, olyan magyar beat vagy rock vagy rock and roll típusú zenét, ami jó lett volna. Eleve az Illés egy icipicit még később kezdett el saját számokat játszani. és  éppen betettük a filmbe ezeket, amiket kipróbáltunk.

És nem csak a Német Lehel, hanem más ilyen negyvenes, harmincas, negyvenes évekbeli számokat is belepróbáltunk, és arra jöttünk rá, hogy és ez fura dolog ezt mondani, de hogy a hangképnek minősége az kiesett a filmből. Hirtelen egy ilyen nagyon poros, kisstílű, provinciális érzet alakult ki, holott pont azt akartuk mondani, hogy milyen csodás ez a város, zajlik az élet, a fiatal lány Budapesten, aki hirtelen meglátja a nagyvárosi csillogást és és megérinti a modernizmus szele. Hát én nem tudom.

Azt egyik sem tudta, pedig az ember azt gondolta volna, hogy hát fantasztikus dalaink vannak és tényleg fantasztikusak, de hogy hogy bizony ebben a filmben nem állták meg a helyüket, és ennek a Német Lehel dalnak a hangszerelése, meg a Német Lehellek a hangminősége volt az, amiről azt éreztük, hogy a film képi és hangi világában megfelelő minőséget képvisel.

FP: Mindenképpen kellett egy olyan zene a filmben, amit ott föltesznek ugye, hogy ott fedetten tudjanak beszélni, hogy a mikrofon a bemikrofonozott lakásban nyugodtan tudjanak beszélni.

És hát ugye ez egy drámai csúcspontja a filmnek, amikor a titkokat rejtő házaspár és egymás előtt is rájönnek, hogy hogy ki kinek és minek az áldozata.

És ez több zene, mindenképpen klasszikus zenét akartam ide, hogy mi az, amit ők hallgatnak, mi az, amit egy kommunista funkcionális pár hallgat 1963-64-ben, és ők is hallgattak egyébként rock and roll-t meg ilyen korabeli zenéket a kommunisták is, de valahogy nagyon nem illett volna. Az a másik énjéhez kötődik a főszerepnek, mindenképpen klasszikus zenét akartunk, meg eleve a Hámori Gabi karaktere, őt egy ilyen polgárlányként képzeltük el, ugye rajzai is megjelennek, tehát egy kicsit finomabb, értelmiségibb közegből, míg a Nagy Zsolt karakter inkább egy lentről jövő, ilyen munkás vagy népies föltörekvő karakter, úgyhogy ez inkább a Hámori Gabinak a zenéje. Azt is Hungarotontól vettük, nem olcsóért.

FP: És akkor ugye van még ez a Kukuruku kú benne, amit én először az Almodovar filmben hallottam, a Caetano Veloso énekelte ott már nem tudom melyik filmjének a bevéső... fantasztikus dal, és ez tulajdonképpen a Kulka János karakterének, aki egy ilyen spanyol szabadságharcos valaki, tehát mindenképpen egy ilyen latin, ha nem is spanyol lesz pontosan, hanem portugál, asszem az eredetije, de mindenképpen egy ilyen latinos, és megint csak egy nemzetközi hírű, egy ilyen szomorú számot. Ennek a tartalma ugye a párját vesztett vadgalamb, ahogyan burukkol ez a kukuruku kú. Úgyhogy ez tematikájában nagyon nagyon passzolt nekünk. És akkor ebből kerestünk egy olyan felvételt, ami hangulatában mindenben stimmelt. Úgyhogy ez így került be. Én ezt nagyon szívbemarkolónak érzem mind a mai napig.

PP: Köszönöm Fazekas Péter rendezőnek a beszélgetést. Az említett filmeket kiváló minőségben láthatják a Filmio streamingplatform oldalon. A teljes adás elérhető a podcast csatornákon. További érdekességekért keressék az adás Facebook oldalát.

Az adást Weininger Gabriella szerkesztette, producere Karle Gábor volt. Az interjút készítette és az adást vágta Politzer Péter. Köszönöm, hogy hallgatnak minket. Viszonthallásra!